Stefan szobája

Viszont ebben nem volt igaza. A sors nem akarhatta így. - Én vagyok a hibás.. Ha nem száguldoztam, ha nem rántottam volna el a kormányt. Még mindig élne a gyerekünk. - nyeltem egy nagyot. Éreztem szorító kezeit a karomon, és felhúzott magához. Olyan élettelen voltam akárcsak egy rongybaba. Átkarolt, és a mellkasára hajtottam a fejemet. Jó érzés fogott el. - Köszi. - szipogtam, és letöröltem az újabbon keletkezett könnyeket az arcomról.
- Nem mondanál rosszat. - csóváltam meg a fejemet. - Nem te tehetsz arról, ami történt a kicsinkkel. - suttogtam. Hanem én. Én. És én. Nem is vettem észre, hogy hogyan halászta elő a kulcsot, de őszintén szólva nem is érdekel. Nem tudom túltenni magam azon a témán, hogy a gyerekemet megöltem. De majd valahogy meg kell próbálnom..
- Szia. - motyogtam, majd leültem egy pillanatra az ágyra. Újra kifújtam az orromat, és megdörzsöltem a szememet. Egy nagy levegőt vettem, és visszaindultam szerelmem szobájába. Remélem nem tűnt fel neki, hogy nem voltam ott..

/Damon szobája/

Részben igaza volt, de nekem már nem számított semmi se én feladtam eddig bírtam. Mikor össze rogyott a földre rájöttem, hogy ezt nem kellet volna mondanom. Elenára annyira már nem vagyok mérges, és ez igen erős gonoszság volt számára.. Majdnem nekem is könnyezett a szemem sarkában, de tartóztattam.
- Ne haragudj ezt nem akartam. Nagyon sajnálom és ne hibáztasd magad. A sors akarta így. - mondtam és letettem a cuccot az ágyra, és felemeltem a földről. Jól átöleltem, hogy tudathassam vele, hogy nem vagyok rá mérges a gyerek miatt. Csak véletlen baleset volt. Ölelés után adtam egy puszit a homlokára. Majd elengedtem a fiókból kivettem egy mágnest, és a szekrény alá hajoltam. A mágnesre hamar rátapadt, és így már meg is volt a kulcs. Majd felálltam, és a táskáért mentem.
- Jobb lesz ha megyek mielőtt rosszabbat mondanék, vagy akármi mást. - mondtam. Majd megint megöleltem és kinyitottam az ajtót.
- Szia Elena és még egyszer bocsánat. - azzal hátat fordítottam és elmentem a házból. Az erdőbe a rejtekhelyemre.

- Nem szabad feladni. - néztem rá telhetetlenül. - Én nem kételkedek benned. - ráztam meg a fejemet. Ha így folytatjuk tovább, mármint, hogy szinte mindenki Stefan-ba rúg, akkor már tényleg örökre elfogjuk őt veszíteni. Nem sokat mesélt a múltjáról nekem, mert mindig azt mondta, hogy soha nem szeretne arra a lényre hasonlítani, ami akkoriban volt. Nehogy újra olyan legyen. Bár nem ismertem az akkori énét, de biztos nem szép. Valamit kell tennünk ez ellen. Vagy le kéne ülni mindannyian, és megtárgyaljuk felnőtt ember módjára, vagy.. vagy.. fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy ezt nem folytattathatjuk tovább. Mindig Stefan húzza a legrövidebbet, és igaza van. Így nem lehet élni, hogy szinte már senki se hisz benne, és eltávolodnak tőle az emberek. Ha velem történne ilyen, én valószínűleg bediliznék. Tudnia kell, hogy én itt vagyok számára, mindig minden körülmények között.
Mikor felemlítette a gyereket, már tudtam, hogy nem bírom tovább. Eltörött a mécses, ahogy szokták mondani. Egyből a földre rogytam, és elkezdtem sírni. Már nagy hasam lehetne.. De én! Én öltem meg a saját gyerekemet! Hogy fogok evvel a tudattal megbirkózni? Hogyan fogom leélni a hátralévő életemet? Hisz még mindig gondolok rá. Elképzelem, hogy hogyan nézhetett volna ki.. De miattam nincs már köztünk. Mindig amikor a tükörbe nézek egy gyilkost látok.. - Te..Te.. - remegtem. - Nem tuu-tuudod, hogy mennyire sze-szerettem volna azt a gye-gyereket. - dadogtam zokogva. Megfogtam egy zsebkendőt, és kifújtam az orromat. Nagy nehezen próbáltam annyira lecsillapítani magamat, hogy normálisan tudjak kommunikálni vele. Mély levegőket vettem, de a könnyek még mindig nem álltak le. Hátrahajtottam a fejemet az ágyszéléhez. - És mind az én hibám.. Ha figyeltem volna, elkerülöm a balesetet.. - suttogtam. - És még élne. - éreztem a következő felgyülemlő gombócot a torkomban, de nyeltem egy nagyot visszafojtva. - Nem érdemelte meg.. - kaptam a hasamhoz, és emlékszem amikor még csak egy kis dudor volt ott. De tudtam, hogy benne lakozik az én kicsi gyerekem.. De most már nem.. Hisz ÉN öltem meg..
Teljesen feldúlt állapotban voltam, így elhajítottam a kulcsot, és a szekrény alá ment. Remek. Rossz helyre céloztam. Csak így tovább Elena! - Bocsánat.. csak.. - túrtam a hajamba, és letöröltem a kósza könnyeket. - A téma.. a gyerekünkről.. még mindig nagyon érzékeny vagyok rá. - tekintettem fel rá.

- Bennem már nincs semmi remény. És most már harcolni se harcolok semmiért se. Bármit mondok egyből már kételkednek bennem. Mint ahogyan Care mondta. Ezek után minek? - vetettem fel. Ha előre láttam volna a jövőt akkor már elöre felkészültem volna erre a helyzetre. Vagy talán máshogyan alakítottam volna.
- Lehet, hogy most bunkón fog hangzani, de ha még mindig együtt lennénk akkor már meglenne a kisbabánk és még házasok is lennék. De hát a jövőt azt nem mi alkotjuk. És ezért ne hibáztassad magad mert én csesztem el az egészet még régen. - mondtam. Kicsit kezdtem unni a gyerekes viselkedést. Nem baj majd az erdőben szépen fogok magamnak 1 turistát és majd falatozok belőle és akkor már az se fog érdekelni ha vissza szokok az ember vérre. Sőt még lehet, hogy ki is kapcsolom az emberségemet. Nem kellenek ide érzelmek és törődések. Egy kicsit csendben voltunk aztán hangokat hallottam a konyhából. Isa és Damon hangját szűrtem ki. Hallottam is Isa kis tervét, hogy játszók el előttem, hogy még nem találkoztak, de majd ezt is szépen megszakítom. Milyen kedves rokonságom van. De hát a családtagokat nem mi válogatjuk hanem úgy kapjuk. Sajnos Damonnel is meg lettem áldva elég rendesen.. Ez van el kell fogadni.
- Na Elena ide a kulcsot. Légyszives. - mondtam.

Nagyot nyeltem, és kitágult szemekkel néztem a feldúlt Stefan-ra. - Szerintem jobb lenne, ha lecsillapodnál. - néztem rá komolyan, és letettem az asztalra a dobozkát. - De biztos lesz! Csak valaki mással. Ne hagyd, hogy elvesszen a remény Stefan. Harcolj azért, akit szeretsz. - szorítottam meg a kezét. "Aha, például érted?" ~ mondta ördögien megint az a gonosz hang.
- Miért nem mondtál valamit róla? Hisz tudtad, hogy meghallgattalak volna. - csóváltam meg a fejemet. - De sajnos a múltat nem lehet megváltoztatni. - mondtam egy sóhaj közepette. Hisz mennyi mindent megváltoztatnék.. Nem csalnám meg Stefan-t, hanem ha tényleg éreznék valamit Damon iránt, akkor először szakítanék vele.. Nem az, hogy míg vele vagyok. Hogy képzeltem mind ezt? Hisz ez hogyan minősít engem? Damon nem fél attól, hogy simán ugyanezt megtenném fordítva? Bár nem azt mondom, hogy megtenném. Sőőt.. Egyáltalán nem szeretnék Katherine-re hasonlítani.
A kulcsot kérte, én pedig makacsul visszafeleltem. - Nem adom oda. - ráztam meg a fejemet, és jobban megszorítottam a kezembe, és tettem hátrébb pár lépést. Tisztára olyan, mintha egy 5 éves gyerek lennék, és a nagy gonosz felsős elakarná csórni a nyalókámat. - Mondanám, hogy gyere és vedd el, de az nagyon is gyerekesen hangzana. - kuncogtam. Csak érjem már el, hogy mosolyogjon! Vagy, hogy jobb kedvre derítsem. Bármit megadnék érte. Utálom így látni őt, fájdalomban. És igenis, ha kell az egész erdőt felkutatom, hogy rá leljek. Hisz ki tudja, egy szív törött vámpír mit csinálna egyedül.. egy erdőben.. ahol csomó éles gally van..

- Igaz és elmondtam az erdőben na és aztán? Ott úgy elvan rejtve, hogy meg nem találod. - jelentettem ki. Nem érdekelt, hogy mit mond és agyürünél nem csodálom, hogy meglepődött.
- Épp ez a poén a lánykérésben,hogy meglepetés szerűen kérik meg a kezét. De azt elmondom, hogy én úgy terveztem volna, hogy elviszlek vacsorázni és utána kértelek volna meg.. De ez már sose lesz. - mondtam.
- Amúgy meg akkor volt a legnehezebb számomra mikor megtudtam az egész Damonos dolgot.. Akkor voltam igazán összetörve csak nem mutattam ki annyira. Akkor a gyűrűt legszívesebben széttörtem volna. - feleltem. De hát így alakultak a dolgok.. Remélem innentől boldogok lesznek és legalább át tudják alakítani a szobámat gyerek szobává. Úgy is csak látogatókba fogok csak jönni. Az is rossz volt mikor kiderült, hogy Elena terhes és a balesetben meghalt a fiam vagy a lányom.. De ezt sose emlegettem nála mert tudtam, hogy fáj neki meg nekem is. Damonrol nem is beszélek.. És beszélni se akarok vele soha többet. Innét látszik, hogy mennyire szeret engem.. Ebben a családban aligha van normális ember vagyis más ,hogy szólva vámpír.
- Csak tudd, hogy nem a gondjaim elöl menekülök, de kell nekem egy kis tér is ahol nyugodtan gondolkozhatok minden baj nélkül. Mielőtt egyre több gond legyen ami a nyakamra száll és azoknak is én vagyok a baj forrása. Damon mondjon egyszer nekem egy példát ahol nem engem okol a történtekkel.. - mondtam kicsit dühösen. Már végeztem minden pakolással már csak a kulcsot kellet megszereznem.
- Szóval részemről ennyi. Kérlek ad ide a kulcsot. - higgadtan mondtam.

- Evvel már segítettél, hogy az erdőben van. - tekintettem rá, majd teljesen ledöbbentem arra, amit mondott Caroline-nal kapcsolatban. "Így már a tiéd lehet.." ~ súgta a gonosz hang. Miért képzelődök? Pedig a bálon nem úgy tűnt, mintha lenne valami baj közöttük. Azt hittem, hogy boldogok. És persze Caroline miért nem tud Stefan-nal lenni? Mert azt hiszi, hogy szerelmes belém. - Pont ugyanez van nálunk.. - súgtam. Bár mondjuk nálunk Damon hiszi ezt.
- Mit csinálnál? Gyerünk Stefan.. Ne kelljen tippelgetnem. - álltam fel határozottan a helyemről. Mégis mit tenne? Rám támadna? Nem hinném, hisz tudtommal még mindig állati véren táplálkozik.
Furán pillantottam rá mikor valami ajándékról kezdett el hablatyolni. - Nem értelek.. - ráztam meg a fejemet, és a kezembe adta a fekete kis dobozt. Jaj ne.. Nem lehet az.. Nagy levegőt vettem, és kinyitottam a dobozt. Majd elállt a lélegzetem mikor megpillantottam a csodás gyémánt gyűrűt.. - Ez csodálatos.. - suttogtam teljesen ledöbbenve, nem is gondolkozva azon, hogy mit ejtek ki a számon. Annyira fájt amit mondott. - Nem is tudtam én erről.. - motyogtam, és máris megéreztem az első könnyeket az arcomon. - Hogy tervezted ezt.. Ha tudtam volna.. akkor.. - nyeltem egy nagyot, és nem folytattam tovább.
Visszacsuktam a tetejét, nem bírtam tovább nézni. Hisz visszahozta az emlékeket, mikor még boldogok voltunk. Úgy éreztem magamat, mintha egyre jobban préselődne össze a mellkasom, és nem kapnék levegőt. Ez számomra.. Teljesen megkérdőjeleztetett, hogy most hozzámenjek-e Damon-höz, vagy sem?
Felnéztem rá, de háttal állt nekem. - Ne. - fogtam meg a karját. - Ne menekülj. Avval nem jársz jobban. Nem lehet elmenekülni a gondjaid elől, hidd el megpróbáltam. - sóhajtottam egy hangosat.

- A városból nem megyek el csak a rejtek helyemre ami az erdőben van. Igaz, hogy szeretem Caroli-nét, de ő nem viszonozza annyira hisz az előbb is kételkedett bennem, hogy még mindig szerelmes vagyok e beléd. Ha ennyire kételkedik akkor miért van velem? Ezt mondja meg nekem ő.. - jelentettem ki. Lehet, hogy nem évekig de jó pár hétre biztos elmegyek.
- Szóval már nincs miről beszélni. Ha nekem nem hiszi el, hogy már nem érdekelsz akkor te a akarod mond el neki. Mert nekem már úgy se hinne. Ez meg nem szerelem számomra. - mondtam kicsit idegesen. Már nem érdekel a múlt azokat megbocsátottam neki és túl léptem rajta, de egyben biztos vagyok, hogy ezek a sérülések igencsak megmaradnak bennem..
- Inkább ne is beszéljünk a múltról, mert ki tudja, hogy most mit fogok csinálni idegességemben.. - mondtam. Végül az utolsó cuccokat is bepakoltam és behúztam a táskát. Még a fiókomhoz mentem és egy utolsó doboz ami bent volt az Elenáé lett volna vagy is lesz is.
- Ezt még neked akartam adni szeretetből, hogy kitartasz mellettem, de most csak úgy semmikép adom oda. - mondtam és a kezébe nyomtam a dobozt.
- Ezt akkor akartam volna odaadni mikor megjöttem a vadászásból még anno mielőtt elmondtad volna, hogy Damonnel megcsaltál. - mondtam és megvártam míg kinyitja a dobozt. A dobozban nem más volt mint egy eljegyzési gyűrű. De már számomra semmit se jelent a gyűrű.
- Meg akartam volna kérni a kezedet, de ez már sohase fog bekövetkezni ezért csak egyszerű ajándék ként fogadd el. - mondtam miközben hátast voltam. A szívem majd megszakadt, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Összekel szednem magam és ezentúl nem a gyengémet mutatni..

Legalább köszönt nekem. És hozzárakta a nevemet. Ez egy jó pont. Vagy nem? Csöndben végig hallgattam a mondandóját, és próbáltam magam türtőztetni. Hisz igaza volt, teljes mértékben, de ezeket hallani irtózatosan fájt.
- Tudom, Stefan. - bólintottam. Legalább nem ordibált velem. Bezzeg Damon.. Ááá! Minek kell mindig összehasonlítanom őket? Mindenki tudja, hogy Stefan a kedvesebb.. Most tényleg ezt gondoltam? De örülök, hogy nem tudnak a vámpírok gondolatba olvasni. - Nem, nem, nem. - elleneztem. - Nem mehetsz el. Főleg nem évekig. Tudod, hogy mennyire hiányoznál nekünk? Gondolj, csak a barátnődre, Caroline-ra. Nem hagyhatod itt. - fogtam meg a szabad kezemmel a kezét. - Maradj itt. Nem is kell látnod, a Gilbert házban leszek, csak ne menj el. - könyörögtem. Komolyan már magam se tudom, hogy mi mást tudnék neki felajánlani. Hisz tényleg tönkretettem az életét. Boldogan, szerelemben éltünk, erre csak vadászni ment, mivel ez hozzátartozik az életmódjához. Én pedig lefekszek a bátyával.. Ezek után kibékültünk, de sajna rám támadt. És míg ott kellett volna lennem vele, tartani benne a lelket.. Hogy én miket műveltem.. Nem akarok Katherine lenni. Utálom őt. - Tudom, hogy a múltban nagyon megbántottalak téged. És soha nem fogod azokat elfelejteni. Nem érdemeltelek meg téged. Neked a lelked olyan tiszta, soha nem találkoztam még olyasvalakivel, mint veled. Viszont Caroline téged nagyon szeret, és soha nem merné ugyanazokat a hibákat vétenie, mint amiket én tettem. Ne engedd őt el! - ültem le az ágya szélére, és az arcomat a kezeimbe temettem. Olyan nehéz volt ezeket kimondani, a szívem szakadt bele. Igaza volt Stefan-nak. Kell idő, mire újra megtud nekem bocsátani. De nagyon remélem, hogy nem évekig fog az tartani. Viszont, ha ezek után is meg tud nekem bocsátani, biztos vagyok benne, hogy többé soha nem fogom cserbenhagyni.

Siettem a bálból haza, hogy végképp se találkozzak egyikkel se. Most nincs idegzetem ahhoz, hogy bármelyikkel most megbeszéljem a dolgokat.. Gyorsan letusoltam és fel is öltöztem. Kivettem a szekrényből a nagy cucctáskát és a ruháimat kezdtem el bele pakolni. Jobb ha egy kis időre elmegyek a rejtek helyre. Pakolásomat valaki megszekitotta mikor belépett az ajtón. Mikor hátrafordultam teljesen elfintorodtam magamba. Láttam, hogy kulcsra bezárja az ajtót. ~ Na remek nem mostanság fogok innen elmenni. Semmi kedvem sincs most épp vele beszélni ~ gondoltam ezeket magamban.
- Szia Elena. - csak ennyi jött ki belőlem. Végig hallgattam a mondandóját, de valahogy nem hatott meg.
- Tudod eddig mindig eltűrtem azt ami engem ért veled kapcsán és el is fogadtam a dolgokat. Elfogadtam, hogy megcsaltál Damonnel, még azt is elfogadtam, hogy vele jársz. Eddig mindent elfogadtam és megbocsájtottam. De ez amit művelni akartatok ez még túl sok volt számomra idáig bírtam. - mondtam el a véleményemet. Számomra tényleg sok volt ez az egész. Eddig mindig mindent megbocsátottam, de ezt már nem lehet túl sok.. Mikor észrevette, hogy épp pakolok egyből odajött, hogy ne menjek el.
- De igenis elmegyek és nem tarthatsz vissza. Kell nekem most egy kis idő, hogy megint meg tudjak neked bocsátani. Még jó, hogy van rejtek helyem és ott eltudok lenni pár hétig vagy hónapig vagy esetleg pár évig.. - mondtam ki végül. Muszáj egy kis gondolkozási időre elmennem. Tudom ezzel megint sokat megbántok, de nem érdekel. Mindig én vagyok a hibás ha megbántok valakit. Számomra ez a megfelelő megoldás, hogy ne zakkanjak meg az ilyen dolgoktól.. Care egy jó ideig utálni fog szerintem. De az utolsó ajándékot még nem kapta meg és az egy igazi nagy meglepetés. Egyedül akit most szeretek Isa. Ő az egyetlen rokon aki nem okoz nekem csalódást. Mindent lejátszottam a fejemben és tovább folytattam a pakolást.

/Damon szobája/

Benyitottam az ajtón, és megpillantottam Stefan-t. Mikor meglátott az arca düht sugárzott felém. Ez a beszélgetés nem lesz szép, de muszáj elmagyaráznom neki a történteket! Bezártam magam mögött az ajtót, kulcsra, majd erősen szorítottam a kezemmel, nehogy kiszedje belőle. Végső esetben lenyelem.. Bár nem.. Meghalnék, és nem szeretném tönkretenni Damon életét. Meg a szeretteimét.
- Stefan.. - suttogtam lassan beljebb lépve a szobámat. - Egy hatalmas bocsánatkéréssel tartozok neked. - néztem rá komolyan. - Nem fogok avval jönni, hogy nem az volt aminek láttad, mivel az volt. - sütöttem le a szememet a padlóra. - És hidd el.. Nem vagyok rá büszke. - suttogtam. Majd újra felemeltem a fejemet. Nem akartam vele haragban lenni, soha nem voltam. Még amikor megcsaltam, akkor se haragudott rám. Sőt.. Így jobban belegondolva.. Lefeküdtem Damon-nel.. Még kiabálni se kiabált velem, hanem hajlandó volt megbocsátani. De amikor egy ártatlan csók elcsattant közöttünk Stefan-nal, Damon egyből kidobott.. Kiabálva. Vajon rosszul választottam? Már soha nem tudhatom meg, hisz Stefan végre boldogságot lelt, Caroline-nál. "Sajnos.." ~ súgta egy sötét hang a fejemben. Elűztem a gondolatot, nem vagyok én féltékeny. "De az vagy.. Mindent magadnak akarsz, de Őt nem kaphatod meg." ~ mondta újra a hang. Megőrültem, hogy én hangokat hallok magamban?!
De újra visszatértem a lényegre. - Tudom, hogy nagyon megbántottalak.. megbántottunk. - tettem többes számba. - Megbántam, és olyan szörnyű volt látni az arcodat. - ráztam meg a fejemet, és már én is éreztem a szúrást a mellkasomba. Fáj.. - Ha visszaforgathatnám az időt.. mindent másképp csinálnék. - sóhajtottam. De vajon mennyire másképp? Vajon megvártam volna Stefan-t? Vajon nem feküdtem volna le Damon-nel? Magam se tudom.. Láttam a kezében a bőröndöt, és épp pakolt. Most jöttem rá, hogy miért is van itt. Újra felnéztem a szemébe, de most már könyörögtem. - Ne menj el.. - kérleltem. - Nem mehetsz el! Kérlek Stefan! - siettem oda hozzá, megragadva a bőrönd húzóját. - Ne menj el.. - suttogtam megrázva a fejemet.

- Nem alvadt a véred, Kicsim. Elképesztően jó a véred. - nyögtem, még mindig a nyakára borulva, de a szemfogaim már visszahúzódtak, és az arcom is ugyanolyan szexi volt, mint általában. Semmi ér, semmi vörös szem. Csak a dögös vonásaim, és a kék szemem, amiért él-hal minden nő. A következő pillanatban nyitódott az ajtó, és Stefan lépett be.
- A francba! - morogtam, és lemásztam Elenáról, ezzel felfedve a nyakát, és kissé féltem, hogy a vérszagra Stefan nekiugrik.
- Stefan... - szóltam utána, de már elment azzal a két dobozzal, amit kivett a fiókból. Szerencsére annyira sokkoltuk, hogy nem vette észre a vért. A fenébe! Nem akartam ezt. Én csak tisztára kanos voltam, és nem számított, hogy hol. Persze Stefan-nak is éppen most kellett hazaugrania az ajándékokért, vagy miért. Jó, végül is nem hibáztathatom őt... Ez csak az én hibám. Ha lett volna eszem, elmentem volna Elenával az én szobámban, és bár megöltük volna a romantikát, legalább az öcsém nem utált volna meg.
- Nem a te hibád, Szívem. Én voltam a hülye. - mondtam, és kimásztam az ágyból. Felvettem a földről az ingemet és a nyakkendőmet, valamint a zakómat és Elena ruháját.
- Szerintem ezt már ne vedd vissza... Majd a szobámban felöltözöl. - mondtam, mire ki is ment az ajtón. Ő is biztos magát hibáztatja, akármit is mondok... Bár az biztos, hogy mindketten jól elcsesztük, és Stefan meg fog ölni. Legalábbis engem, szerintem Elenát nem bántaná. Sóhajtottam, és a ruhákkal a kezemben átsétáltam a szobámba Elenához.

Épp szenvedélyesen csókoltam, mikor tágra nyílt az ajtó. Egyből ösztönösen magamra húztam a takarót, bár igazából olyan mintha bikiniben lennék. Damon is csak felülről csupasz, erre megpillantottam Stefan-t. - Ne.. - suttogtam szinte alig hallottam, még a saját hangomat is. Pislogtam egy párat. Talán képzelődök? Most komolyan itt van? Ilyen nem lehet.. Kezdtem rosszul lenni, és szédülni is egyben. - Ne Stefan. - ráztam meg a fejemet teljesen megbánva az egészet, de már túl késő volt. Elment.
Egy ideig csak csöndbe merengtem magam elé. - Mégis mit képzeltünk? Ez hiba volt.. - csóváltam meg a fejemet. - Nem szabadott volna.. - nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogy lassan könnyek gyülekeznek a szemembe. Komolyan azt hittem, hogy nem fogja megtudni? És mennyire rossz lehet neki.. Hisz pont ma én is ugyanezt átéltem! Csak mondjuk én durvább verzióban, mert akkor már Katherine és Damon javában benne voltak a dolgokban. Viszont Stefan soha nem fog megbocsátani nekem.. Damon-nel mindig se volt jó a kapcsolata, de bennem megbízott, és most ezt eljátszottam.
Felkeltem az ágyról, és megfogtam a ruhámat. - Sajnálom. - néztem meggyötörten Damon-ra, de én ezt így már nem tudnám tovább folytatni. - A szobádban leszek.. - suttogtam, és kimentem Stefan szobájából, hátra se pillantva. Bár nem haragudtam Damon-ra, egyedül egy valakire voltam mérges.. Aki az egészről tehet.. Magamra..

/ Lockwood birtok./

Amint eljöttem a birtokról vámpír sebességgel egyből a szobába mentem, de észrevettem, hogy zene hallatszik ki. Nem tudtam, hogy ki lehet a szobámban. Egyáltalán ki mer ide bejönni mikor nem vagyok itt?!! És meghallottam. Damon és Elena az én szobámba? Volt egy sejtésem, hogy mit csinálhatnak, de bíztam benne, hogy nem az amire gondolok. Mikor beléptem az ajtón. Egyszerűen sokkolva lettem. Majd hirtelen teljesen kiakadtam.
- Látom jól elvagytok a szobámba.. Tán majd gyerek szobának akarjátok megcsinálni? Ha igen sok sikert hozzá. Mert biztos, hogy és ide többet nem jövök. - mondtam kicsit kiabálva majd gyorsan a fiókos szekrényemhez mentem és kivettem 2 dobozt amibe Care ajándéka volt.
- Na sziasztok. - mondtam mély morgó hangon majd becsaptam magam után az ajtót és vissza siettem a birtokra.

/ folyt nálam. Lockwood birtok./

- Akkor jó. - motyogtam. Nem is tudnám mi lenne, ha kiderülne. Ha mondjuk Stefan besétálna úgy, mint ahogy én rá nyitottam Damon-ra és Katherine-re. Álljunk csak meg.. Épp készülök szeretkezni a barátommal, de erre gondolok? Egy fintort vágtam elűzve a gondolatot. - Viszont most gyorsan kell cselekednünk. - adtam egy lágy csókot az ajkára. - Ne hogy rajtakapjon. - kuncogtam.
A ruhám egyben lekerült rólam. Örömömben felsóhajtottam, legalább nem lett semmi baja. Féltem, hogy elszakad vagy valami. Lehunytam a szememet, és éreztem finom ajkait a nyakamon. Egy apró mosolyra húztam a számat. Picit csikizett. Ilyen érzés lenne, mikor valaki megharap? Nem is olyan vészes.. Majd egy erős szúrást éreztem, ami áthasítja a bőrömet. Egyből az ajkamra haraptam, de nem tudtam visszafojtani a szisszenésemet. Éreztem, hogy szinte lefagy, majd biztatásképp megszorítottam a kezét, és megsimogattam. Még mindig le volt hunyva a szemem, és szinte éreztem, ahogy szívja ki belőlem a vért. Mintha minden egyes kortynál gyengébb lennénk. De egyben boldogságot is okozott nekem, mivel tudom, hogy én.. Az én véremet issza.
A fogait kihúzta, és elmúlt a szúró fájdalom. - Látod, letudtál állni. Nem értem mitől kellett annyira félni. - mosolyogtam. - Mond, hogy nem alvadt a vérem. - nevettem, és a kezemmel közelebb húztam magamhoz, a lábaimat a csípője köré fontam, így már jobban érezve férfiasságát, közben lehámoztam róla az ingét. Bár sietnünk kell. Nincs sok időnk.

- Nem fogja... - suttogtam vissza. Mindketten jókora bajba kerülnénk, és Stefan nagyon mérges lenne. Elég, ha ezt csak ketten tudjuk... A mi kis titkunk. Legalább már ilyen is van. Még számot is kéne választani, ha olyan nyálasak lennénk. Talán az a dal, amire először táncoltunk együtt.... Azt hiszem, All I Want volt a címe, nem tudom, majd utána nézek. Nem, egy fenét! Nem leszek olyan nyálas... Soha. Így is elég, hogy rendes kapcsolatban vagyok, lehet, hogy férj is leszek valamikor. Ennél Stefan-osabb már nem leszek. Ennyi is épp elég.
- Tudom. Én is téged. - suttogtam neki, majd lehúztam róla a ruháját, így már csak fehérnemű volt rajta. Aztán félresöpörte a haját, és egyértelműen a tudtomra adta, hogy azt akarja, megharapjam. Vettem egy mély lélegzetet, majd a nyaka fölé hajoltam. Lassan adtam rá egy finom csókot, és ajkaimat végighúztam az ütőere mentén. Már éreztem, hogy nem bírom magam sokáig visszatartani... Úgy csábított a vére, mint eddig soha, senkié. A szemfogaim újra megnyúltak, az arcom pedig felvette az ismerős maszkot, és ereket öltött magára a szemem alatt. Finoman a nyakába haraptam, és hallottam, ahogy felszisszen. Meg akartam állni, de Elena megfogta a kezemet, ezzel jelezve, hogy folytassam. Finom, friss vére lefolyt a torkomon, és olyan mámort éreztem, amilyet nem sokszor. Kis kortyokban nyeltem a friss nedűt, majd amikor úgy éreztem, elég, akkor leálltam.

Damon-t szinte az egész nem is zavarta. Bár elég furán érzem magam itt.. Ahol a szüzességemet vesztettem el, és pont abban az ágyban fekszünk. De már szinte nem is volt akaratom felkelni, mert akkor mindennek el veszne a varázsa. - Nem fogja megtudni.. - suttogtam az ajkára komolyan a szemébe nézve. Még csak az kéne, hogy hencegjen vele.. Stefan egy örök életre megutálna.
Egyből az ajkunk megtalálta a másikét, közben feljebb toltam a mellkasomat, engedve neki, hogy lehúzza rólam a ruhámat. - Akarlak. - súgtam az ajkára, és apró csókokkal hintettem be az arcát. - Viszont.. Tudnod kell, hogy bízok benned. - mosolyodtam el, majd a hajamat arrébb söpörtem a nyakamból. - És nagyon szeretlek. - hunytam le a szememet, és felkészültem a legrosszabbra. Bár tudom, hogy Damon úgyis meg fog állni, hisz szeret engem..
Nem fog bántani.. Biztos vagyok benne, hogy le tud majd állni. Ha nem.. Akkor majd sikítok, vagy valami. De nem vagyok pesszimista.

Amint kiszálltunk a kocsiból, már indultunk is be, persze el nem szakadva egymás ajkaitól. A lépcsőn való feljutás nehéz feladatnak tűnt, de végül sikeresen teljesítettük, és azonnal bementünk a szobámba. Elbotorkáltunk az ágyhoz, ő pedig ráfeküdt, engem is magával rántva. Elvigyorodtam, és szenvedélyesen megcsókoltam, közben a hátánál matattam, hogy megtaláljam a ruhájának a cipzárját. Ő közben a nyakkendőmmel küzdött. Miután megszabadított tőle, én a nyakát kezdtem kényeztetni. Aztán az ütőere mentén megéreztem az egyenletesen áramló vért... Mély lélegzeteket vettem, a szemfogaim megnyúltak, az arcomon megjelentek az erek. Éppen készültem teljesíteni Elena kérését, amikor megemlítette, hogy eltévesztettük a szobát. Az arcom azonnal normális lett, és felemeltem a fejemet, hogy körbe tudjak nézni.
- Basszus. Tényleg. - mondtam, majd végiggondoltam a dolgot. Stefan a bálon van, és elvileg elég sokáig ott lesz.
- Engem nem zavar. Téged? - kérdeztem tőle teljesen ártatlan szemekkel. Mondjuk elég bunkó dolog lenne Stefi szobájában csinálni, de hát... Ez van. Mindenkinek lehet rossz napja. És nem hagyunk nyomot. Ez izgi lesz.

/Lockwood birtok - Bálterem/

- Szerintem tudod, hogy hova. - kacsintottam rá, és a kezemet a combjára tettem, és végig simítottam rajta, majd beljebb haladtam megérintve férfiasságát. Érintésemmel érzékeltem, hogy ő már totálisan be van rám indulva. Egy apró mosolyra húztam a számat. Majd mivel rájöttem, hogy figyelnie kéne az utat, ezért elvettem tőle. De azt a hatalmas vigyort az arcomról nem lehetett letörölni.
Szinte gyors léptekkel bementünk a házba, és egyből a falnak nyomtam. Levettem róla a zakóját, és az ingénél fogva elkezdtem húzni a lépcsőkhöz. Tudtam, hogy akarom őt itt és most! Kell nekem. Hisz szeretem őt. Annyira, hogy fel is merném áldozni érte az életemet. Dús hajába túrtam, közbe el nem szakadva tőle, majd nagy nehezen felmentünk a lépcsőn. Egyből az egyik ajtónak lökött finoman, ami ki is nyílt, de szerencsére nem veszítettem el az egyensúlyomat. Átfontam a kezeimet a nyakán, és hátrafelé közlekedve sétáltam, majd mikor elértük az ágyat, rá másztam magamra húzva. Újra folytattam azt amit elkezdtünk, de azért vigyázva a ruhámra. Lerúgtam magamról a magassarkúmat, majd a kezeim az ingére találtak, és elkezdtem leráncigálni róla a nyakkendőt.
Épp a nyakamra tért, és hátrahajtva a fejemet kéjesen felnyögtem, majd mikor kinyitottam a szememet, azt hittem álmodok. Mi a fenét keresek én itt Stefan szobájába?! Ugye nem Stefan-nal vagyok.. Hogyan magyaráznám ki magamat Damon-nál? De Damon feküdt rajtam, mégis az ex pasim szobájába vagyunk. - Szerintem eltévesztettük az ajtót. - kuncogtam.

Eljött a nap mikor elérkezett az Alapítok Bálja. Nem nagyon szerettem kiöltözni, de mivel én vagyok Care párja ezért muszáj megjelennem a rendezvényen. Míg Care a fürdőben készülődött én elővettem a szekrényből a szmokingot és az álarcot. Szépen felöltöztem befújtam magam férfi kölnivel és készen is voltam. Majd az álarcot a bulin veszem fel. Care kész lett és mikor kijött egy szó se jött ki a számon. Csak álltam ott csodálkozva. Csodálatosan nézett ki. A végén azt fogja hinni, hogy nem tetszik nekem.
- Szó sincs arról, hogy nem tetszik hanem olyan szép vagy benne, hogy szóhoz se jutok. - mondtam őszintén majd odamentem hozzá. Átöleltem és egy lágy csókot nyomtam ajkára.
- Nos akkor indulhatunk is. - mondtam. Belém karolt és az autóhoz mentünk. Mind a ketten beszálltunk, és a Lockwood birtok felé vettük az irányt.

/ folyt. Locwood birtok./

Hm, vajon arany vagy ezüst? Felkötve vagy kiengedve? Sötét vagy halvány árnyalat? Óh, istenem hol a cipőm...?
Ilyes fajta gondolatok cikáztak a fejemben egész délután. Amikor olyan kettő óra felé kijelentettem, hogy a fürdő mostantól az enyém azt hittem könnyebb dolgom lesz. De nem így lett. Ez már a harmadik ruha amit felpróbálok, és az ötödik fajta sminket mosom le magamról. Egyik sem tökéletes, pedig nekem muszáj annak lennem ma este! Hiszen ez az első hivatalos megjelenésünk Stefannal mint egy pár, és nem akarok úgy kinézni mint aki nem tudja honnan kell rendesen felöltözni. Már csak egy koktélruhám maradt, és ha az se lesz jó, szerintem kiugrok az ablakon kínomban. Lehunytam a szemem és elszámoltam magamban tízig majd egy jó mozdulattal lehúztam cipzárt, és szembe találtam magam a legcsodálatosabb, legdögösebb, legszebb báliruhával a világon! Kezemet a szám elé kaptam, hogy elrejtsem a hatalmas vigyorog, majd leemeltem a fogasról a sötétvörös anyagot és gyorsan magamról kaptam. Egyszerűen beleszerettem a látványban, és imádtam ahogy a kényelmes anyag hozzáér a bőrömhöz. Tökéletes.
Felkaptam a rózsaszín selyemköppenyem a ruhára, hogy ne koszoljam össze és áttáncoltam a tükörhöz, majd leültem a kis puffra és a kezembe vettem a púderes dobozom, bár tudtam teljesen felesleges használnom valahogy ez már a mindennapi dolgaimmá vált. A hajamból kerámia göndörítővel egyszerű "Care-féle" frizurát varázsoltam, ami lazán göndörödve pihent a vállamon. A sminket se vittem túlzásba, inkább csak egy kicsit kihúztam a szemem, és alig láthatóan feltettem egy kis szemfestéket, hogy azért mégis csak legyen valami rajta.
- Minsjárt indulhatunk! - kiáltottam ki, miközben végighúztam a kedvenc cseresznyés szájfényem az ajkaimon. A fülembe a nagyim régi gyémánt fülbevalóit tűztem, és már készen is voltam. Nem túl csicsás, mégis eredeti és illik is hozzám. Tökéletes.
Felkaptam az álarcom a mosdókagyló mellől, és a szemem elé helyezve léptem ki a fürdőszoba ajtón, kedvesem elé állva.
- Nos, milyen? - kérdeztem, és körbeforogtam, hogy jobban szemügyre vehessen, miközben az álarcot végig az arcom előtt tartottam, a mosoly pedig a számra fagyott. Hihetetlen jó hangulatom volt, az egész tény, hogy végre hivatalosan is együtt megyünk egy bálba boldoggá tett. Így biztos lehetek benne, hogy komolyan gondolja a kapcsolatunk és nem szégyeli a dolgot.
- Nagyon rossz? - haraptam bele az ajsó ajkamba, és leeresztettem a maszkom, hogy láthassa az arcom.

- Nem zárjuk le. Damon nem zárhatjuk le. - néztem rá ismét könnyes szemekkel. Nem tudom őt elengedni. Lehet, hogy eléggé gyerekesnek tűnhetek a szemében, de ez van, ha szerelmes vagy. És én igenis szerelmes vagyok Damon Salvatore-ba.
Szerencsére nem mozdult a faltól. Egy cseppnyi remény felvillant bennem, hogy kibékülünk, de semmi. Mikor azt mondta, hogy nem akar semmit se tőlem, lefagytam, és a falat néztem. De amikor kiejtette a száján, hogy ő fél egyből felkaptam a tekintetemet. Damon Salvatore fél?
Mikor elment a szobából felfogtam, hogy tényleg vége. Nem akartam elhinni. Nem bírtam elhinni! Figyeltem, ahogy elmegy. Se haragban, se barátságban, sehogyan nem váltunk el. Azért kíváncsi vagyok mi lesz, ha csak véletlenül találkozunk. Hogy fog az egészhez viszonyulni. Gondoltam, hogy itt maradok, és megvárom a szobájában, de úgyis csak elhajtana. Vége a kapcsolatunknak.. Egyszer, s mindenkorra.
A szobájába mentem, és gyorsan megfogtam a bőröndömet. Nem érdekelt, hogy még pár holmim itt van. Minél hamarabb elakarok innen tűnni. Kimentem a birtokból, és bepakoltam a kocsimba, majd Stefan szobájának az ablaka alá sétáltam. A napfényben csillogott a gyűrű, és felszedtem. Szerencsére nem lett semmi baja. - Még mindig van remény.. - suttogtam, és a szívemhez szorítottam. Ha még csak egy halvány.. Beszálltam a kocsimba, és kaptam egy SMS-t Stefan-től. Ki az az Isa? Mindegy. Továbbítottam az SMS-t Damon, Caroline, és Bonnie-nak. Hátha Bonnie rá tud jönni, hogy hol is van a nyomkereső vudujával.
Rátapostam a gázra, és elindultam a Gilbert ház felé, most vigyázva, hogy hogyan vezetek. Közben néha-néha az anyósüllesre pillantottam, ahol a gyűrű hevert. Vége..

/folyt. Gilbert ház/

- De, teljesen értem. De ez volt az utolsó csepp, te meg ezt nem érted. Mint mondtam, nem ez volt az első alkalom, hogy ez történt. De nem emlékezhetsz, mert megigézett, hogy elfelejtsd. De én attól még emlékszem rá, Elena! És most volt elegem. - fejtettem ki.
- Én már megbeszéltem. Akár le is zárhatnánk. - mondtam, de mielőtt elmehettem volna, a falhoz szorított. Egy pillanat alatt arrébb tehettem volna, de nem akarok erőszakoskodni vele. Elég, ha a szemébe mondom, hogy mit akarok.
- Azt csinálsz, amit akarsz. És Te nem értesz engem. Nem akarok többet semmit Tőled. Nem azért, mert nem szeretlek. Egyszerűen túl sok, amit Stefan csinál. Nem bírom elviselni, hogy amikor ő is ott van, folyamatosan téged néz. Hogy ezek a "balesetek" minden héten megtörténnek. Utálom, hogy minden nap félnem kell, hogy mikor gondolod meg magad. Elegem van ebből. - mondtam, majd lefejtettem magamról a karjait. Hátat fordítottam neki, majd kisétáltam a szobából, le, egyenesen a nappaliba.

/folyt. nappali/

Furán tekintettem rá, és majdnem elnevettem magamat a hasonlat hallatán. - Nem, Damon nem érted. - ráztam meg a fejemet. - Azt hitte, hogy még járunk, mert hallucinált. Megcsókolt, de nem csókoltam vissza. - beszéltem lassan, és tagoltan. Komolyan nem érti meg ezeket a dolgokat? Hogyan tudnám ennél érthetőbben megmagyarázni?!
- Nem, nem zavar. Csak meg kell ezt beszélnünk. Nem pedig civakodnunk. - csillapodtam már le, és már nem is volt fent a hangom. Nyugodt hangnemben beszéltem hozzá. Miért van az, hogy még ingerülten is ilyen jól néz ki? Az arcvonása, a tökéletes alakja. Mintha egy görög isten lenne..
Nagyot nyeltem a gúny hallatán, szinte elképzeltem magam előtt azt a Damon-t, akit egy évvel ezelőtt megismertem. Amikor elkezdett avval szekálni, hogy Stefan-nel lesz esküvőm, betelt nálam a pohár. - Ezt nem ejtetted ki a szádon. - néztem rá és egy egyenes vonalba húztam a számat. Nem bírtam magam türtőztetni, ezért a falhoz nyomtam erősen, az összes erőmet bevetve, amim van. - Damon. Nem megyek hozzá feleségül. Mit nem tudsz ezen megérteni? - biccentettem oldalra a fejemet. Komolyan a végén meg fogok őrülni. Azért nem ő fogja eldönteni, hogy kihez megyek hozzá, és kihez nem..

- Akkor miért volt úgy rácuppanva a szádra, mint egy polip? - kérdeztem még mindig idegesen, de magamban megdícsértem magamat ezért az ötletes hasonlatért.Még a nehéz helyzetekben is hogy vág az eszem. Elképesztő.
- De, fel tudom. Csak nem értem, hogy akkor mért cseréltek nyálat az öcsémmel. - mondtam, és sétálgatni kezdtem. Fel-alá, karba tett kézzel, és igyekeztem megnyugtatni magam, de nem igazán sikerül. Ma ez már a második veszekedésünk, nem lesz ez így jó.
- Nem beszélek hülyeséget, Elena. Egyáltalán. Azt mondom, amit érzek. Eddig az volt a baj, hogy elfojtom magamban. Most hogy kimondom, már az zavar? Döntsd el, oké? - mondtam, gúnnyal a hangomban. Nem akartam őt megbántani, mert annak ellenére, hogy szakítottam vele, még szeretem. De már nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Nagyon dühös voltam még mindig.
- De igazából már nem is kell eldöntened semmi. Pusztán azt, hogy hol lesz az esküvőd. Stefannel.