Damon szobája

Elhúztam a számat. Nem mondja az igazat, csak úgy áradozik belőle a negatív sugározás. De nem fogom tovább noszogatni, ha van kedve elmondja, ha nem akkor nem. Ő döntése. Nem fogok én a nyakára mászni, mert némi teret is szeretnék neki adni. Ha szinte mindig utána loholnék, azt hinné, hogy elveszítené a szabadságát és punktum vége a kapcsolatunknak.
Még szerencse, hogy nem fojtottam vissza magamba az érzéseimet, s máris jobb kedvre derítettem. Leült elém, és megfogta a kezemet. - Miért olyan nehéz ezt elhinni? - kérdeztem mosolyogva. Olyan édes volt így teljesen felpörögve. Hisz már lassan ő is 200 éves lesz, az idő alatt biztos elgondolkozott már milyen az apaság. De eddig abban a hittben élt, hogy ember-vámpír nem nemzet utódot, de ez Stefan-nál, és nálam megbizonyosodott, hogy tényleg lehet. Illetve Melanie és Jeremy-nél is.
- De, ha nem bírod felfogni, akkor.. Damon Salvatore, én Elena Gilbert szeretnék majd tőled gyerekeket. - mosolyogtam, de legbelül még mindig fájt a kicsi elvesztése. De valahogy túl kell tennem magam rajta. Nem élhetek mindig úgy, hogy siratom a meg nem született gyerekemet. Nagy nehezen, de el kell őt engednem.. Ki tudja lehet, hogy egy szebb világban él már..
Akkor tértem vissza önmagamhoz, mikor puha ajkait éreztem a sajátomon. A kezemmel a hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Ez a csók szinte minden érzelmemet elárulta, amit iránta érzek. Nagyon szeretem, és tényleg mással nem is tudnám elképzelni a hátralévő életemet. Nagy nehezen elszakadtam tőle, és a homlokának döntöttem a sajátomat.
- Hát én még mennyire. - simítottam végig a hátán a kezemmel.

- Elena, te meg ne mondd azt, hogy miattad volt. Mert nem igaz. - fordultam felé egy pillanatra, majd folytattam a sétálást. Azt mondta, nem akar beszélni róla. Oké, akkor nem erőltetem. Minek beszélgetünk mi egyáltalán? Úgy is az a vége, hogy összeveszünk, és nincs szex... Két legrosszabb dolog egyben. Most mi a fenét csináljak? Egy normális pár megbeszélné, de ő nem akarja. Akkor mi a fityfaszt csináljak?!
- Nem, nincs semmi baj. Hagyjuk. - ráztam meg a fejem, egy pillanatra megállva az ágy mellett, majd újra járkálni kezdtem. Volt baj, de inkább nem beszélek róla. Végül is meg tudom érteni, hogy ő miért nem akar beszélni a bajairól. Mert én sem... De azért odáig már eljuthatnánk, hogy megbeszéljük a bajainkat... De ha nem, hát nem. Amikor meghallottam a hangját, újra megálltam, és felé fordultam.
- Én is szeretlek... - válaszoltam, majd amikor mondta, hogy később szeretne gyereket, elmosolyodtam.
- Tényleg szeretnél? Tőlem? - kérdeztem vegyesen meglepettséggel és örömmel a hangomban. Tőlem akar gyereket... Mosolyogva leültem mellé az ágyra, és megfogtam a kezét.
- Nagyon szeretlek. - mondtam mosolyogva, és egy lágy csókot leheltem ajkaira.

Éreztem, ahogy a matrac lejjebb, majd feljebb ment. Valószínűleg felkelhetett, majd meghallottam a járkálását. Lehunytam a szememet, szorongatva a takarót. Újra el kell sírnom magamat? Pedig olyan jól szórakoztunk, és most itt hagyott.. Teljesen összetörve, és kiéhezve.
Miért próbálja mindenki magára vonni a felelősséget? Miért nem lehet egyszer, s mindenkorra bevallani az igazat, hogy igenis Elena te miattad halt meg! - Ne mondj ilyet. - ültem fel az ágyra. - Miattam történt, de nem szeretnék beszélni róla. - néztem el, majd megfogtam a poharamat, és ittam belőle egy kortyot. Visszatettem a helyére, és nem értettem, hogy miért ennyire feldúlt. - Valami baj van? - kérdeztem tőle.
Remélem, hogy nem fog megint avval letámadni, hogy még mindig Stefan-t szeretem, hisz akkor nem itt lennék. Hanem vele. Elmentem volna vele, de hol vagyok? Itt a Salvatore birtokban, s azon belül is Damon szobájában, pontosabban az ágyában, fehérneműben. - Szeretlek. - suttogtam. Már mennyiszer mondtam ezt már el neki. Ilyen nehéz ezt felfogni? - És talán később szeretnék gyereket, de most nem. Túl korai lenne számomra. - sütöttem le a szememet, az ágyra.

Teljesen belejöttünk Elenával a dologba, erre amikor felhoztam a gyereket, azonnal abbamaradt az egész. Én meg itt vagyok teljesen kanosan... Damon, mikor tanulod már meg hogy szex közben nem dumálunk!!!
- De mégis hallottam. Nem tehetek róla... - mondtam, majd amikor hátat fordított nekem, felültem az ágyon, majd felkeltem. Na, ennek is lőttek. És lehet, hogy még veszekedés is lesz. Tessék, kellett nekem felhozni a gyerek-témát... Nem egészen erre a válaszra számítottam. Annak a babának a halála engem is megviselt, bár nem mutattam ki. És végiggondolva, akartam gyereket. Nem tudom, miért, de... elkapott az apaság láza. De erről nem beszéltem sosem Elenának. Majd ha ő akar gyereket, akkor csinálunk.
- Elena... Sosem volt a te hibád a gyerek halála. Én borítottalak ki, és ezért mentél el. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok. - mondtam, és elkezdtem járkálni a szobában. Jelenleg egyetlen dolog zavart... Stefan gyerekét hiányolja, de tőlem nem akar... Oké, lehet, hogy nem ez az oka ennek, de akkor is. Ez tény. És elég zavaró tény. De nem fogom most felhozni. Nem akarok veszekedni. Épp, hogy kibékültünk, nem tenne most jót a kapcsolatunknak.

Halkan kuncogtam, majd a csípője köré fontam a lábaimat, és kibújtam az ingéből. Apró sóhajok hagyták el a számat, mikor puha ajkát megéreztem először a nyakamon, majd a melleim környékén. - Imádlak. - nyögtem, majd óvatosan a hajába túrtam, és újra visszatért az ajkaimhoz. A kezeimet a nyaka köré fontam, még közelebb húzva magamhoz. Mivel már rajta csak egy száll boxer volt, eléggé jól érezhettem. Egy széles vigyorra húztam a számat. Ilyen hamar, ilyet váltok ki belőle?
Bár ez fordítva is elmondható. Közben kezeimmel masszíroztam a hátát, és tudtam, hogy végre ezt a pillanatot semmi se ronthatja el. - Én is nagyon szeretlek. - haraptam az ajkába, majd teljesen ledöbbenve figyeltem rá. Hát.. Kellett magam elkiáltanom. - Azokat nem kellett volna hallanod. - ráztam meg a fejemet. Majd elkezdtem érteni, hogy miből vonta le a következtetést. Valószínűleg azért, hogy most én kezdeményeztem. Pedig egyáltalán nem így van ez.. Nem akarok 18 évesen anyuka lenni.
- Amúgy a kérdésedre a válaszom, hogy nem. Még nem akarok gyereket. De.. - nyeltem egy nagyot. Tudtam, hogy ez most fájni fog neki, mivel Stefan gyereke volt, de én hordtam a szívem alatt! Bár már így is elég rossz lett a hangulat. - Nem bírom túltenni magam rajta, hogy megöltem.. - suttogtam, és hátat fordítottam Damon-nak. - Tudom, hogy hogyan reagáltál. Sajnálom, viszont részben az én gyerekem is. - húztam magamra a takarót. Evvel nem akarom Damon-t elutasítani, sőt szeretnék egy nap vele családot alakítani, de még élni szeretnék.

- Hát, igen. Isa mindig is jó hatással volt rám. - vigyorogtam, majd odahajoltam hozzá egy csókra. - Én is szeretlek. És semmi gond. Ezt bármikor mondhatod. - kacsintottam rá, majd folytattam a mesét. Amikor végeztem, Elenán is látszott, hogy örül annak, hogy újra itt van Isa, bár még nem ismeri.
- Persze, amit lesz alkalmam rá, bemutatlak. Már meséltem is rólad. - kacsintottam rá, majd elvigyorodtam, amikor hanyatt feküdt, és magára húzott.
- Ugyan, Kicsim. Mindig akarom. - suttogtam a fülébe, majd apró csókokkal halmoztam el a nyakát, és újra hátra fordítottam. A nyakát elhagyva haladtam le a melleihez, majd a hasára. A fekete ingem közben már el is tűnt róla, így csak a fehérnemű választott el tőle, nomeg az én nadrágom. Újra visszatértem ajkaira, és szenvedélyesen megcsókoltam.
- Tudod, hogy nagyon szeretlek. - mondtam, majd eszembe jutott az a roham, amit hallottam, a gyerek miatt. Nem tudtam, hogy ez mi jelent.. Hogy bánja azt a gyereket, vagy azt, hogy újat akar.
- Szeretnél gyereket? - kérdeztem megszakítva a csókunkat, és látva meglepett arckifejezését, hozzátettem. - Hallottam egypár dolgot, ami közted és Stefan között történt...

- Látszik is rajtad. Csak úgy virulsz. - mosolyodtam el. Jó volt így látni Damon-t. Az arcán megjelentek apró gödröcskék, így jobban megfigyelve. Eddig észre se vettem. Végig húztam a mutatóujjamat az arcán. - Istenem, de szeretlek. - suttogtam, majd rájöttem, hogy félbeszakítottam a mondandóját. - Bocsi. - nevettem el magamat. - Nyugodtan folytasd tovább. - biztattam.
Csendben, nem szöszmötölve hallgattam a történetet. - Értem. - bólintottam. Hát igen, akkoriban még nem volt ennyire fejlett a világ, s sok betegséget nem tudtak meggyógyítani.. De azért átélni nem lehetett egyszerű. - A lényeg, hogy most újra egész a család. - mosolyodtam el, és megöleltem. Nagy késztetést éreztem arra, hogy elmondjam, hogy még mindig meg van a gyűrű. De nem lehet. Sajnos még várnom kell vele.
- Akkor remélem, hogy befogsz neki mutatni. - húztam ki a hátamat. - Nem lehetne a mesemondókát holnapra halasztani? - feküdtem vissza az ágyra. - Csinálhatnánk valami mást is.. - haraptam el a mondatom végét, és lassan elkezdtem kigombolni Damon fekete ingét, kivillantva a fehérneműmet. Legalább betudnánk azt fejezni, amit egyszer elkezdtünk.
- Persze megértem, ha nem akarod.. - motyogtam, és oldalra feküdtem a könyökömre támaszkodva.

- Igen. Isa, és nagyon örülök neki, hogy itt van. - mondtam vigyorogva, majd ittam egy kortyot a vérből, majd amikor úgy meglepődött, hogy majdnem kiköpte a vizet, elnevettem magam. Most borzasztó jó kedvem van...
- Igen, hallottam sok mindent. - mosolyogtam rá, majd ittam még egy kortyot, és letettem a poharamat, majd összeszedtem a gondolataimat...
- Nos, Isabella Salvatore-nak hívják. Apánk testvérének a lánya, és igen, 1864-ből ismerem, és igen, vámpír. Gyerekkorunkban nagyon sokat voltunk együtt, olyan volt nekem, mintha a húgom lenne. Kb. ő az egyetlen a családban, akit tényleg szeretek. De nagyon. Szóval nagyon boldog vagyok, hogy itt van, és nem halt meg. - mondtam, majd eszembe jutott még egy fontos dolog Isa-val kapcsolatban.
- Mielőtt vámpírok lettünk Isa súlyos beteg lett, és miután vámpír lettem, én eltűntem Mystic Falls-ból, és csak 5 évvel később tértem vissza, amikor meghallottam, hogy haldoklik. De mire odaértem, Isa teste eltűnt... Máig nem tudtam, hogy mi történt. Elmondta Isa, hogy Stefan változtatta át. - meséltem el a sztori egy részét, persze még nagyon sok mindent nem mondtam el.
- Van még egy csomó minden... Most meséljem el? - kérdeztem vigyorogva.
- Igazából... kicsit olyan, mint én, és kicsit olyan, mint Stefan. Mivel velük nőtt fel, nagyon érdekes módon átvette mindkettőnk személyiségét. Szóval nagyon kedves is tud lenni, de nagyon gonosz is. - vigyorogtam rá.

Visszaültem az ágyra, és valamit furcsálltam rajta. - Miért vagy ennyire boldog? - kérdeztem tőle kíváncsian. Nem hiszem, hogy miattam ennyire felhevült. Majd meghallottam. - Az unokahúgod? - kérdeztem kitágult szemekkel. - Wow. - ráztam meg a fejemet. - És ő? Mármint ő is vámpír? - kérdeztem. Elvégre sose mesélt volna arról, hogy van egy unokatestvére. Bár arról se nagyon, hogy milyen volt anno, 1864-ben. Így más élő családtagjáról nem is tudok. Egyedül Stefan mondta még azt el, hogy a saját apját véletlenül ölte meg, és így lett teljes az átváltozás.
Megfogtam a poharat, és beleöntöttem a vizet, majd az üres üveget leraktam az ágy melletti éjjeliszekrényre. Mikor belekortyoltam, és meghallottam Stefan nevét, majdnem kiköptem. - Honnan tudtad? - néztem rá furán, majd leesett. - Jah a hallásod.. - mutattam a fülemre. - Hát.. Igen sikerült, de elment egy "menedékre", és ott száll meg egy pár napra. Vagy hetekre, míg lecsillapodik. - sóhajtottam. - Annyira sajnálom. - húztam el a számat, majd letettem a poharamat is az üres üveg mellé.
- De most mesélj nekem az unokahúgodról. 1864-ben ismerted? Milyen? - kérdeztem tőle vigyorogva. Legalább egy-két dolgot megtudok az ő családjának a történetéről is.

- Hát, hogy a száz év alatt mi volt, azt nem tudom. Ez a három azóta volt neki, hogy Mystic Falls-ba jöttünk több, mint egy éve. - vontam meg a vállamat.
- Örülök, hogy ilyen jól érezted magadat. Azért előbb is jöhettél volna. - kacsintottam rá, aztán kuncogtam azon, amit mondott. Végülis igaza van, de ez most komoly. Most tényleg durva dolgot csináltam, bár az is igaz, hogy Stefan sosem haragudott rám ok nélkül. Aztán Isa a kezembe adta a vért és a vizet, majd elkezdett a lépcső felé tuszkolni.
- Rendben, megyek. De nehogy el találj tűnni, amíg nem figyellek. - kacsintottam rá, majd felindultam a lépcsőn, majd be a szobámba. Elena ugyanúgy az ágyban feküdt, de már tudtam, hogy idő közben átment Stefan-hoz. Hallottam, tudtam, de nem zavart. Annyira nem is figyeltem a beszélgetést, csak az a lényeg, hogy megbeszélték.
- Szia, Kicsim. - ültem le hozzá az ágyra, és az üveg vizet, valamint egy poharat a kezébe adtam. - Ne haragudj, hogy sokáig lent voltam. Képzeld, itt van az unokahúgom. - meséltem, hatalmas mosollyal. Már felkészültem rá, hogy mindent el kell majd mesélnem Isa-ról de nem is baj. Úgy ismerem, mint saját magamat, talán jobban is.
- És te? Sikerült mindent megbeszélni Stefan-nal? - kérdeztem, miközben a saját poharamba öntöttem a zacskóból a vért.

/Stefan szobája/

Beléptem Damon szobájába, de senkit se találtam. - Damon? - kérdeztem ide-oda nézelődve. De sehol se láttam. - Szívem, itt vagy? - kérdeztem, és a tükörhöz léptem. "Gyilkos.." ~ súgta a hang. Elszörnyedtem a látványon, és lemostam az elkenődött szemfestéket. Majd valahogy kimagyarázom magamat a dolgok alól.
Vajon hol lehet? Nem csak üdítőért ment le, vagy.. meggondolta-e magát és itt hagyott? Remélem, hogy nem. Teljesen összetörnék.
Visszalépegettem az ágyhoz, és a takaró alá másztam. A térdemet felhúztam a mellkasomig. Végre meghallottam az ajtó nyikorgását, és egy apró mosolyra húztam a számat. Majd mikor szerelmem belépett rajta, egyből kipattantam, és elvettem tőle a poharakat, majd leraktam az asztalra. Megfordultam, s a nyaka körül átfontam a karomat. - Mondtam már, hogy mennyire hiányoztál? - kérdeztem öntelt vigyorral, és szenvedélyesen megcsókoltam. - Már kezdtem érted aggódni.. - súgtam, és apró csókokkal leptem be az ajkát, arcát, álla vonalát. Annyira örültem neki, és örültem, hogy végre karjaim közt érezhettem szerelmemet.

- Akkor örülök magamnak. - hajoltam le ismét íves ajkaihoz, de mielőtt újra ajkaink összeérhettek volna félbeszakította a mozdulatomat. Szomjas? Vagy csak kiszeretné kerülni azt, ami történne? - Oké.. - motyogtam egyik szemöldökömet felvonva. Le tett magáról, és egy pillanatig csak néztem őt. Megráztam a fejemet, és gyorsan válaszoltam a kérdésére. - De az vagyok! - bólintottam egyetértően.
Végre közeledett felém, s lehunytam szemeimet. Mikor ajkait megéreztem a sajátomon végig húztam a kezemet a tökéletes kidolgozott mellkasán. Ez a tette teljesen elűzte gyanakvásomat. - Siess vissza.. - néztem rá mosolyogva. Majd mikor elfordult rá csaptam a fenekére kuncogva.
Teltek a percek.. de még mindig nem volt fent a szerelmem. Ennyire nehéz tölteni két pohár vizet? Felkeltem az ágyból megigazítva magamon Damon ingét, úgysincs senki itthon rajtunk kívül. Senkit sem fog zavarni a lenge öltözékem. Halkan lábujjhegyen közlekedtem, és kiléptem a szobából, magam után becsukva. Mentem a folyosón, de halk szöszmötölésre lettem figyelmes Stefan szobájából. Vajon ki lehet itt bent?

/folyt. Stefan szobája/

- Hidd el nekem, hogy sok mindenre - vigyorogtam rá, majd amikor felém került, kezeim azonnal a csípőjére fonódtak, és viszonoztam édes, lágy csókját.
- Most már tudom. És be is bizonyítottad - mondtam kuncogva, majd hirtelen megszomjaztam. Nem vérre, csak sima, bubis üccsire.
- Nem vagy szomjas? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Én az vagyok. Lemegyek gyorsan valami folyadékért, aztán jövök is vissza. - kacsintottam rá, majd leemeltem magamról, és letettem az ágyra.
- Szeretlek - adtam egy csókot az ajkaira, majd nem törődve azzal, hogy a felsőtestem teljesen meztelen, kiléptem a szobából, és lementem a lépcsőn. A konyhába mentem, és a hűtőben kezdtem kutakodni, amikor hangot hallottam magam mögül. Úgy hittem, hogy Elena jött le utánam, így mosolyogva fordultam meg. Ám amikor megláttam, ki is a látogatóm, még az állam is leesett. Egy ideig csak kitágul szemekkel néztem rá, és nem hittem a szememnek... De ő még 1864 után... Miután mi vámpírok lettünk. Ő meghalt!
- Isa?!

- Hmm.. vajon mikre képes egy kíváncsi vámpír? - kuncogtam halkan, és még jobban magunkra húztam a takarót, betakarva a szerelmemet is. Bár tudtam, hogy nem fázhat meg, de akkor is egy "asszonynak" vigyáznia kell a férjére. Vagyis Damon MÉG NEM a férjem.. Ki tudja, talán szeretné még, hogy a jegyese legyek..
Figyeltem a reakcióját, és azt hittem arcon röhögöm. - Nem, nem, nem. - csóváltam meg a fejemet mosolyogva. Hirtelen rá másztam, magam alá gyűrve. - Szeretlek, s remélem ezt tudod. - hajoltam le az hívogató ajkaihoz, és lágyan megcsókoltam. Közben a kezeimmel a mellkasát simogattam, és egyre jobban kezdtünk belelendülni a dolgokba. Nagy nehezen elszakadtam tőle, és a hajamat elsöpörtem az arcomból. - Remélem evvel bizonyítottam, hogy mennyire is szeretlek téged. - húztam egy széles mosolyra a számat, és végig húztam az ujjamat az ajkai mentén. Olyan kívánatos.. vagy csak én akarom őt már ennyire nagyon? Bár mondjuk nem azt a választ adta meg, amire vártam, de majd később érthetőbben rá kérdezek. De mondjuk az kissé szánalmasan hangzana, szóval valahogyan visszacsempészem a gyűrűt, és ha úgy érzi, hogy elszeretne venni akkor újra megkéri a kezemet. Bár a folyós esetet nem lehet felülmúlni. Nagyon romantikus volt.

- Akkor rendben. - adtam egy lágy puszit a homlokára, majd amikor azt mondta, van egy meglepetése a számomra, elmosolyodtam. -Alig várom, hogy megtudjam, mi az. Kíváncsivá tettél. - mondtam, és újra elmosolyodtam. A kis Elena úgysem tud titkot tartani, ha csak később mennénk a Gilbert házba, akkor előbb kiszedem belőle. Aztán Elena azt kérdezte, mi van köztünk, én pedig nem habozva rávágtam a választ.
- Természetesen szerelmes vagyok beléd, Elena. Hogy te ezt viszonzod-e, az csak rajtad múlik. - adtam egy puszit a nyakára, és sóhajtottam. Nem tudtam, miért kérdezte ezt... Hiszen tudja, hogy szeretem, és bármit megtennék érte. Akkor mégis mire gondol?
- Ez miért fontos? Mármint, szerintem tudod, hogy hol állunk. Vagy csak én érzek így? - kérdeztem döbbent arccal. Vajon most döntötte el, hogy dobni fog? Nem, az nem lehet... Nem tenné. Szeret engem.

Mikor átkarolt, úgy éreztem, mintha minden probléma megszűnt volna körülöttünk. Csak ő meg én. Senki más.. Ki kell élveznem még ezt az érzést, mielőtt visszazökkennék a keserves valóságba. Miért nem lehetne mindig ilyen az élet? Gondmentes, és nyugodt? De hát ez van, ahogy a franciák mondanák: C'est la vie. Ilyen az élet.
Damon hangja rántott vissza a valóságba, és felnéztem rá szerelmesen. - Igen, köszi. - nyomtam egy csókot a mellkasára. Még jobban közelebb kúsztam hozzá. - Majd, ha hazaviszel lesz egy meglepetés.. - mosolyodtam el szélesen. Már annyira elakartam volna neki mondani, hogy megtartottam a gyűrűt, de szerintem sokkal romantikusabb, ha meglátja. Szóval addig nagy nehezen csöndbe kell maradnom. Kíváncsi vagyok, hogy vajon még mindig elszeretne venni feleségül. Bár megértem, ha nem.. Bár előbb, vagy utóbb erre a kérdésre úgyis kitérünk. - Akkor most mi van köztünk? - kérdeztem puhatolózva. Nem nagyon szerettem volna avval a kérdéssel letámadni: Akkor Mrs. Salvatore leszek? Nem vagyok én az a fajta nyomulós típus, azt inkább meghagyom a drága Katherine-nek.

- Igen, történt volna. De nem történt. És már ne gondolkozzunk azon, hogy mi lett volna, ha... - mondtam, és megeresztettem egy halvány mosolyt. Tényleg úgy gondolom, hogy nem érdemes a múlton rágódni. Ami megtörtént, az megtörtént, nem tudunk rajta változtatni.
- Caroline akkor is a barátnőd, és szeret téged. Ha kimagyarázod, akkor biztos tesz majd valamit... Megpuhítja Stefan-t, vagy mit tudom én. - próbálkoztam, majd belemosolyogtam a csókunkba.
- Nekem is. Szeretlek. - suttogtam, majd amikor először visszautasította a véremet, meggyőztem arról, hogy mégis igyon belőlem. - Kicsim, így biztonságosabb is. Ha valami bajod történne, nem halnál meg... Kérlek. Jobban érezném magam, ha tudnám, hogy biztonságban vagy. - mondtam neki, mire a szája a csuklómra tapadt, és inni kezdte a vérem. Picit felsóhajtottam, majd lehunytam a szemem, közben gondolkoztam. Ha minden nap inna csak egy kicsit a véremből, akkor nem kellene Klaus-tól, vagy bármi mástól tartanom. Tartanunk. Mert ott lenne a szervezetében a vérem, így ha baja is történne, visszatérne vámpírként. De ő ebbe szerintem nem menne bele... Meg akarom én őt kerülni, és belecsempészni a véremet az italába? Lehet, hogy az lesz...
- Igen, a vér mindenkire ilyen hatással van. - mosolyogtam rá, majd bemásztam mellé az ágyba, és átkaroltam.
- Jobban érzed magad? - kérdeztem.

Szerencsére vette a lapot, és hamar kidobta a "koszos" dolgokat. Újra megágyazott, és nem tudtam, hogy most lefeküdjek az ágyra, vagy még mindig érezni fogom-e Katherine illatát. Bár túl kéne ezen már tennem magamat..
Volt benne némi igazság a mondandójában, de még mindig nem tudtam. - Jó, de ha nem kapott volna rajta minket, akkor történt volna valami.. - suttogtam lehajtott fejjel. - És valljuk be, utána biztos megbántuk volna. Mármint lelkiismeret furdalásunk lenne. - húztam el a számat, és feltekintettem rá. Mintha választ, vagy tanácsot szeretnék. Nélküle egy semminek érzem magam, és amikor vele vagyok, szinte nem is kívánok jobbat. Egy egész jó ötlettel állt elő. Caroline. - Bár nem tudom. - sóhajtottam. - Mi van, ha elmondjuk neki a történetet, vagy Stefan másképp magyarázza el neki, akkor biztos, hogy lemondhatunk a segítségéről. - fogtam meg a kezét, és lágyan megcsókolt. Lehunytam a szememet, és viszonoztam. - Ez jól esett. - suttogtam. Hátrébb dőltem a fotelben, mert még mindig szédültem. Mikor fog enyhülni? Jobban megragadtam a fotel karját, nehogy leszédüljek.
A mondata hallatán kinyitottam a szemeimet, és ott virított előttem a véres csuklója. Eléggé visszataszító egy látvány. - Nem. - ráztam meg a fejemet. Nem akarok egy nap ennyi vért inni, hisz akkor minél később fog kiürülni a szervezetemből. - Nem kockáztathatunk. Nem akarok vámpír lenni. - mondtam egy kicsit harsányan. Bár most eléggé feldúlt egy állapotban vagyok Stefan miatt. Próbáltam tiltakozni, de nem hagyta. - Csak egy kicsit. - motyogtam, és undorodva pillantottam a csuklójára. Lassan rá préseltem a számat, majd elkezdtem szívni, nagy kortyokban nyelni. Fura vas íze volt, majd mikor éreztem az energiát az ereimben, jobban megragadtam a karját, és még nagyobb kortyokban ittam. Akartam még érezni ezt a lehengerlő érzést. De Damon hamar elvette tőlem a kezét. Hirtelen magamhoz tértem, szerencsére. Megráztam a fejemet. - A vértől tényleg elveszted az agyadat. - kuncogtam, és felkeltem. Az ágyhoz sétáltam, végig simítva rajta a kezemet, majd a takaró alá bújtam. - Idejössz mellém? - kérdeztem kikukucskálva a takaró alól.

Éppen akkor léptem be a szobába, amikor Elena begombolta az utolsó gombot az ingen. Leraktam a ruhákat az egyik fotelbe, és Elenára néztem. Nem az ágyra ült, hanem egy másik fotelba. Az említett tárgyra néztem, és hirtelen rájöttem, hogy miért. Picit sóhajtottam, majd az ágyhoz sétáltam. Leszedtem mindent, a párnákat, a takarót, a lepedőt is, és kivágtam a szoba elé. Az egyik szekrényből elővettem a tartalék cuccokat, és rátettem az ágyra. Eközben Elena beszélt hozzám, én pedig csak bólogattam. Teljesen egyetértek vele, ezt még jól be fogjuk cumizni.
- Figyelj.. - szóltam hozzá, miután befejeztem az ágyazást. - Stefan gyorsan mérges lesz, de nem haragtartó. Meg fog bocsátani. És végülis... Nem igazán csináltunk semmit. - mondtam, és megvontam a vállam. Persze, szarul éreztem magam amiatt, amit tettünk, de annyira nem vészes, hogy ezért örökre megutáljon. Majd veszek neki csokit, vagy ilyesmi. Mondjuk ennél valami ötletesebbet kellene kitalálnom, amivel kiengesztelhetem.
- Talán megérhetnéd a kis szőke barátnődet, hogy szóljon egypár jó szót értünk. Vagyis pontosabban érted. És ha neked megbocsát akkor nekem is meg kell, mert másképp nem lenne fair. Nyugi, nem lesz semmi baj. - léptem oda hozzá. Lehajoltam, és lágyan megcsókoltam. Elég gyengének tűnt, szóval amikor elhúzódtam, a csuklómba haraptam, és a szájához tartottam.
- Igyál belőlem, kérlek. Ettől nem leszel olyan gyenge, és ha én ihattam belőled, akkor te is belőlem. - mondtam, majd láttam rajta az ijedtséget. - Ne félj, nem akarlak átváltoztatni. Ezt a témát nem most fogjuk megbeszélni.

/Stefan szobája/

Lassan átsétáltam szerelmem szobájába, és amikor beléptem az ajtón hirtelen elkapott a hányinger. Az ágyra pillantottam, ahol a takarók még mindig szanaszét voltak. Inkább helyet foglaltam a fotelben, és vártam szerelmemet. Bár egy kicsit alul öltözöttnek éreztem magam, így kinyitottam a gardróbot. Volt vagy 10 fekete ing, meg még sok más, de talán nem bánja, ha egyet kiveszek. Leemeltem egyet a vállfáról, és felvettem, majd egyenként begomboltam a gombokat. Mikor az utolsónál tartottam pont akkor lépett be a szobába.
- Te is tudod, hogy ezek után pokolra vagyunk ítélve? - mondtam egy sóhaj közepette, és újra leültem a fotelra. Az arcomat a kezeimbe temettem, és reménytelen voltam. Ezek után biztos, hogy nem fog megbocsátani nekünk. - Nem gondolkoztunk, és most fizetünk a következményekért. - motyogtam megrázva a fejemet.
Már szinte magamtól is rosszul vagyok, hisz ugyanazt műveltem szegény Stefan-nal, amit Damon és Katherine velem. hiba volt. Nagy hiba volt.. Kár, hogy nem lehet visszafordítani ezt a nyamvadt időt.. Mindent másképp csináltam volna. A kezdetektől fogva.

Kinyújtottam rá a nyelvemet, majd elengedtem őt, össze készítve néhány fontosabb kelléket a táskámba. Hátra néztem rá. - Tehén, na persze. - nevettem el magam. - Egy egoista marha inkább. - kulcsoltam össze az ujjaimat.
Elkezdett kifelé húzni, de valahogy nem volt bálhangulatom. Elkeseredve felsóhajtottam, és megfogtam a kezét. A szemem sarkából figyeltem őt néha. Mi a teendőm ilyenkor? Amikor szeretem, de megbántott? Bár mindenki megérdemel még egy esélyt, és eddig soha nem játszadozott velem. Még csak nem is ivott belőle! Hanem mindig is megvédett, óvott a veszedelemtől.
Éreztem, ahogy a keze szorosabban fogott mikor a lépcsőn sétáltunk le. Jóval lassabban is mentünk, mivel magassarkú volt rajtam. - Nem kell ennyire félteni. - mosolyogtam, bár most nem szívesen halnék meg, különben vámpír lennék. Amit végképp nem akarok. Vagyis még nem lennék, csak elkezdeném az átalakulást.
Kiléptünk az ajtón, és óvatosan beszálltam a kocsiba vigyázva a ruhámra. - Akkor mehetünk. - fújtam ki a levegőt, izgulva. A családtagjaimnak mit mondjak? Milyen kapcsolatba vagyok Damon-nel, hisz ha már együtt érkezünk meg minden.. De lesz ami lesz.

/folyt. Lockwood birtok/

Elvigyorodtam, amikor azt mondta, egy marha vagyok, akibe szerelmes. Olyan boldog voltam, mint amikor igent mondott nekem.
- Szerintem most kihagyom azt a viccet, hogy ha én marha vagyok, akkor te tehén. - vigyorogtam rá, majd hozzátettem: - De az tény, hogy egy szexi marhába vagy szerelmes. - mondtam, majd magamhoz szorítottam, de csak finoman, nehogy összeroppantsam. Végigsimítottam a hátán, és bennem volt a késztetés, hogy lehúzzam a cipzárt, és valami illetlent tegyek vele, de próbáltam viselkedni. Végül elengedtem, megfogtam a kezét, és elkezdtem húzni kifelé.
- Ideje elindulni. Szerintem, már így is elkéstünk. - néztem a csuklómra, aztán rájöttem, hogy nincs is rajtam óra.
- Hoppá. - mondtam, és leengedtem a kezem. - Akkor is indulni kell. - mosolyogtam rá, majd elindultunk lefelé. A lépcsőn szorosabban fogtam, mostantól rettegni fogok ettől a lépcsőtől.

- Az vagy. - néztem rá komolyan, majd a végén én is elmosolyodtam. - Egy marha vagy. - bólintottam. - Egy marha, akibe szerelmes vagyok. - simítottam végig a kezén. Kellett nekem minden egyes porcikája, de olyan fura belegondolni, hogy pár órával ezelőtt pedig.. Mással feküdt abban az ágyban. Még rá se fogok ülni, fúj. Max, ha jól le lett fertőtlenítve, de akkor se biztos.
Megfordultam, és a kezeimbe vettem az arcát. - Sikerül majd ezt túlélnünk. - súgtam, és annyira kívántam azokat a formás ajkakat, de mégsem.. - Mindig sikerül. - karoltam át a nyakát, és átöleltem hosszasan. Szerencsére nem kellett lábujjhegyre állnom a magassarkú miatt.
Csomó érzések keletkeztek, kavarogtak bennem. Szeretet, csalódás, fájdalom, düh.. Csak egy kis részem volt rá mérges, inkább Katherine-re vagyok jobban kiakadva, mint rá. Ha meg látom a bálon esküszöm neki vége. Egy halott vámpír lesz, főleg, ha még egyszer Damon-hoz mer nyúlni. Bár nem vagyunk együtt, de eléggé úgy viselkedünk. Viszont abban biztos vagyok, hogy ő az enyém..

Elena nekem dőlt, és ugyanúgy nézett minket a tükörben, ahogy én. Annyira szeretem őt... Nem bírnám ki nélküle. Már tudom, hogy ő jelenti az életet számomra, és soha többet nem fogom elveszíteni. Sem elhagyni, és azt sem fogom hagyni, hogy ő elhagyjon. Szükségem van rá. Szükségem van rá, hogy élhessek.
- Nem tudok erre neked válaszolni, Elena. Nem tudom, mi lett volna. De bármi is történt volna akkor, ha nem nyitsz be... Az érzéseim nem változnak. És nem is fognak, soha. Előbb-utóbb biztos rájöttem volna, hogy egy hatalmas marha vagyok. - mondtam, és halványan elmosolyodtam. Az utóbbi egy-két napban tényleg nagy hülye voltam. Először is, szakítottam életem szerelmével, aztán egy ágyban voltam az ellenséggel, végül rájöttem, hogy szeretem életem szerelmét. Ehhez azért logika kell...
- Nem is kell tudnod semmit. Csak érezned kell. Ne is gondolkodj. - suttogtam újra a fülébe, és egyik kezemet végighúztam a derekán, a másikat pedig a hasára helyeztem.
- Szeretlek, Elena. Tudom, hogy te is engem.

Kirázott a hideg, és annyira kellemetlenül éreztem magam, így egy nyitott ruhában. Hozzádőltem, és elkezdtem figyelni magunkat a tükörben. Tökéletes pár vagyunk, passzolunk egymáshoz. Szeretjük, sőt imádjuk egymást, de mindig vannak bökkenők. Eddig sikerült szinte az elképzelhetetlen dolgokat is túlélnünk, vajon ezt már sikerülni fog? Bár itt már csak rajtam múlik, hogy képes vagyok-e ezek után is megbocsátani neki.
A derekamon lévő kezére tettem a sajátomat, majd lehunytam a szememet. Szeretem, ebben biztos vagyok, de annyira megbántott. De még ekkor is megtudja dobogtatni fájós szívemet. Már csak avval, hogy látom Őt. Mennyi kellett? Másfél nap, hogy rájöjjön, hogy szerelmes belém? Jeremy-nek igaza volt. Viszont mi lett volna akkor, ha mondjuk nem jelentem volna meg? Akkor tényleg Katherine-nel "lenne"?
- Tudom, hogy szeretsz. Ebben nincs semmi kétségem. - fújtam ki a levegőt, és kinyitottam a szememet, a tükörképünkre néztem. - Viszont, ha nem nyitottam volna rátok, ezek után mi lett volna vele? - kérdeztem tőle. Nem is mondtam ki Katherine nevét, hisz már a neve gondolatától is elkap a hányinger. Ezért még megfizet. Damon most sérthető volt, mert össze volt törve, és ezt kihasználta. Micsoda egy őrült, pszichopata r*banc. - De nem tudom. - hajtottam le a fejemet, nem bírtam már a szemébe nézni. - Félek, hogy újra megtörténne.. - suttogtam.