Ház egyéb részei

Olyan rossz volt így látni őt, hisz bármit megtennék Érte. Bele kell abba törődnöm, hogy Stefan már a múlt, és tényleg le kell vennem ezt a szép ereklyét amit tőle kaptam. Igazságtalanul viselkedtem az elmúlt időkben. Önző voltam, és csakis magamra figyeltem, mikor mindig is itt volt mellettem Damon.
Látszott rajta, hogy nem viselte jót, azt amit az előbb a fejéhez vágtam. Legalább az egyik részem megnyugodt,hogy semmi nem igaz abból, amit az előbb beszéltem. A következő kijelentése meglepett. Csak azért, mert a tőle kapott nyakláncot hordom, ezért féltékeny? - Én téged szeretlek Damon! - hangsúlyoztam ki a téged szót. Soha nem csináltam semmi olyat Stefan-nel, ami félreérthető lenne a számára. Én mindig is hűséges voltam hozzá, és az is maradok. Hátranyúltam a nyakláncomért, és levettem magamról. Utoljára végig simítottam a medálon, és leraktam a polcra. Lassan oda mentem hozzá, és leültem mellé.
- Sajnálom, amit az előbb mondtam. - fogtam meg a kezét. - Nincs okod féltékenykedni. Számomra csakis Te létezel. - suttogtam, megsimogatva kézfejét.

- Ki voltam? Az a Damon, aki ember koromban voltam. De az az énem meghalt, Elena. - mondtam ismét a szemébe nézve. Egy ideig vissza tudta hozni azt az elveszett Damont, de hülye lennék, ha azt gondolnám, hogy ez örökre így maradhat. Sosem leszek a régi énem, Katherine és Stefan megölték azt a Damont. És még a szerelem sem tudja feltámasztani.
- Ne beszélj már hülyeségeket, Elena! - mordultam fel, és leültem az ágyba, majd a kezembe temettem az arcom.
- Az a Damon egy érző Damon volt, és sajnos most is az vagyok. Cseszettül féltékeny vagyok, Elena. Tessék, kimondtam. - emeltem fel a fejem, és néztem rá. Sosem hittem, hogy újra ilyesmit fogok érezni, de tessék. Utoljára akkor voltam féltékeny, amikor Katherine-en az öcsémmel kellett osztoznom. Most nem ez a helyzet, én nyertem.. De mégis az ő láncát hordja. Rossz, hogy nem adhatok meg mindent Elenának, amit Stefan igen. Bár én is tudnék adni neki verbénás nyakláncot... Mégis az öcsémé kell neki.
- Én téged nem megkaparintottalak, Elena. Az olyan csúnya szó.. - ráztam meg a fejem.

Furán néztem rá. Nem értettem ezt az egészet. Mégis miről beszél? Az utóbbi hónapban.. átvert volna engem? Nem, ilyen nem létezik! Szeret engem, és tudom, hogy ő milyen valójában.. Csak nem meri megmutatni. - Damon ne tagadd. - suttogtam rekedt hangon. Nem teheti ezt.
Gyorsan felöltözött, addig összeszedtem minden bátorságomat. Nem tiporhat engem csak úgy el. Igen is erős vagyok, és kiállok az igazság mellett.
- Damon, ne mondj ilyet. - ráztam meg a fejemet. - Igenis ismerlek. Akkor mégis ki voltál az elmúlt hónapokban? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és közelebb léptem hozzá. - Mégis kibe szerettem bele? Vagy csak az mind egy álca volt, hogy megkaparinthass engem? - nyögtem ki nagy nehezen fájó szívvel. Ezt nem fogom tovább eltűrni. Legjobban, ami szíven szúrt, hogy nem ismerem őt.. Akkor mégis ki ő?

Azt kérdezte, mi történt velem. A válasz az, hogy semmi. Mi történt volna? Egyszerűen nem akarom, hogy valami ott lógjon a nyakában, ami a régi szerelmére emlékezteti. Ezt megérthetné. Tényleg, én sem hordok semmit olyat, amit az exeimtől kaptam.
- Elena, én pontosan ez vagyok. Volt egy másik énem, akit előhoztál, de nem tudom elnyomni a másikat. Ne kérd, hogy olyasvalaki legyek, aki nem vagyok. - mondtam, majd elfordultam, és a szekrényhez léptem. Elővettem egy fekete inget egy farmernadrággal, és gyorsan fel is vettem. Az ing kissé feszült rajtam, kihangsúlyozva az izmaimat a hasamon, a mellkasomon és a karomon, nadrág pedig egyszerűen csak jól állt. Bár engem nehéz olyan ruhába bújtatni, amiben nem nézek ki jól.
- Nem ismersz még eléggé, Elena. Nem az a szent vagyok, aki az elmúlt hónapokban voltam. Az a részem már 1864-ben elveszett. - néztem rezzenéstelen arccal a szemébe.

Próbáltam türtőztetni magamat. Egyenesen álltam, a szemébe nézve, mély levegőket véve, nehogy elájuljak. Ez nem az a Damon, akibe beleszerettem. De minden kapcsolat veszekedésekkel jár, úgy látszik itt az ideje a Mi első veszekedésünkre..
Volt benne némi értelem a mondandójában, és meg is tudom érteni, de annyira a szívemhez nőtt ez az ereklye. Nem tudok elképzelni egy olyan napot, hogy ne hordjam. Bármikor amikor elkeseredek, vagy félek megfogom a medált, és máris jobban leszek.
Épp szóra nyitottam a számat, hogy befejezzem a veszekedést, és elmondjam neki, hogy mennyire sajnálom is igaza van. Hisz egy házasságban alkalmazkodni kell, és sajnos nekem is azt kell tennem. Nem parancsolgat nekem. Csak, nem akarom elveszíteni a szerelmemet, ezért áldozatot kell hoznom, vagyis le kell vennem a nyakláncomat. De a következő kijelentése annyira a lelkembe gázolt, hogy megváltoztatta a gondolatomat. A gúny a hangjában, tisztára emlékeztetett arra a kőbunkó Damon-re, akit egy évvel ezelőtt megismertem. Kirázott tőle a hideg, és kerültem azt a Damon-t.
- Mi történt veled? - suttogtam teljesen megbántva. A nyakamhoz kaptam, és megfogtam a medálomat, majd egy lépést tettem felé. - Nem ilyen vagy, kezdesz hasonlítani a régi énedre.

- Aha.. - mondtam egyszerűen. Nem kifogások, persze, hogyne. Pár percre rá, hogy kimentem, ő is követett.
- Igen, komolyan, Elena. - fordultam felé, és már most tudtam, hogy ebből veszekedés lesz. Amit kérdezett, elgondolkodtatott. Lehet, hogy túl hamar kértem meg... Lehet, hogy ez egy hiba. Nem tudom! Nem tudok egy olyan nővel összeházasodni, aki az öcsémtől kapott ajándékát viseli a nyakában. Az esküvőn is azt kell majd néznem? Amikor együtt vagyunk, ott fog lógni a nyakában? Ez így nem lesz jó. Nagyon nem.
- Nem veszítettem el, Elena. Egyszerűen nem akarom minden egyes nap minden egyes percében a régi szerelmedtől kapott ajándékot bámulni! Te meg ezt értsd meg. - mondtam, és eldobtam a törölközőt az ágyra. Elég fura veszekedés volt, merthogy én alsóban állok, de nem baj. Egyszer ez a nap is eljött volna, akár ma, akár máskor.
- Te örülnél, ha egy régi csajomtól kapott ajándékot hordanék? Nem is tudom... Mondjuk egy pucér csajos alsógatyát? Vagy egy ezüstkarkötőt, ami egy régi barátnőmre emlékeztet? De igazad van, te biztos örülnél ennek. - mondtam, és a hangom kezdett kissé gúnyossá válni.

Láttam rajta, hogy nagyon fájt, de nem tudok mit tenni ellene. Ez a nyaklánc a részemmé vált, és nem fogok megszabadulni tőle. - De az nem olyan, mint ez. - néztem rá. Nem akartam megbántani őt, nem is szeretem már Stefan-t. Nekem csakis Damon kell, rá van szükségem! Miért nem érti meg? Miért kell a bolhából elefántot csinálnia?
- Nem kifogás. - csóváltam meg a fejemet. Ezek nem kifogások.. Vagy? Nem! Biztos, hogy nem azok!
- Én arról nem tudtam. - suttogtam. Nem születtem én 150 évvel ezelőtt, hogy tudjam, hogy akkoriban még ez volt a szokás. Olyan világban nevelkedtem, amiben az van, hogy az ujján kell hordani a menyasszonynak a gyűrűt. A kezembe nyomta, és sértetten rá pillantottam. Ne már, hogy ezt teszi.. Hisz, ilyen nem lehet. Megmarkoltam a gyűrűt, és miután kiment, pár percre rá én is követtem őt. Becsaptam magam után az ajtót, és próbáltam visszafogni magamat.
- Most komolyan? - néztem rá felvont szemöldökökkel. - Így akarunk összeházasodni, hogy nem is bízol bennem? Mit tettem, hogy elveszítetted bennem a bizalmat? Miért kértél meg, akkor? - raktam le a polcra a gyűrűt. Ez nem fog így menni, ha nem tud bennem megbízni. És szép kis leánykérés, hogy csak a kezembe nyomja a gyűrűt. Mit mondjak? A tipikus Damon, úgy látszik az emberek (ez esetben vámpírok) tényleg nem változnak..

Elena válasza szíven ütött. Persze azt mondta, nem szereti már Stefant, de ha megtartja, az azt jelenti, hogy mégis. Elrakhatná egy dobozba, akkor is emlék lenne.
- Tudok neked adni olyan láncot, amiben verbéna van. Ráadásul a teádat is iszod. Ezek csak kifogások, Elena. - mondtam, majd folytattam.
- Ez egy régi szokás, a gyűrűt minden menyasszony a nyakában hordta régen. De te az ujjadon is hordhatod, a tied. - mondtam, és a kezébe adtam. A hangom nem volt kimondottan kedves, de nem is agresszív. Inkább megbántott.
- Nincs kedvem most fürdeni. Inkább megszárítom magamat. - mondtam, és kiléptem a fürdőből. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a szekrényből elővettem egy törölközőt, és elkezdtem vele dörzsölni a hajamat. Aztán sorra ledobáltam a ruháimat, csak az alsómat hagytam magamon. Áttöröltem az egész testemet, várva, hogy megszáradjak.

Szépen felballagtunk a fenti hatalmas fürdőbe. Bár nem tudom, hogy akkor ez az egész, hogy lesz megoldva, hogy hol fogok lakni, miután összeházasodunk. Még a gondolattól is libabőrös leszek. A fürdőbe bementünk, én addig megengedtem a vizet, és olyan tusfürdőt használtam, ami pont habosít.
Megfordultam, és odasétáltam hozzá a szemébe nézve. - Okés. - mosolyogtam. De a mosoly a következő mondata hallatán lehervadt az arcomról. Egyből a nyakamon lévő nyakláncom megfogtam. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Ez egy emlék, és ez számomra fontos. Ez nem azt jelenti, hogy szerelmes vagyok Stefan-be, hanem erre szükségem van. Ez már a jelképemmé vált. Ez olyan, mintha azt mondanám, ne hordjad a lapis lazuli gyűrűdet..
Aztán elkezdett rám nézni a hatalmas, csodaszép kék szemeivel, amivel minden nőt letudna venni a lábáról. Gyönyörű, de rám nem hatásos. - Damon. Nem. - ráztam meg a fejemet. - Szeretlek, ne hidd, hogy ez Stefan-re emlékeztet. - fogtam meg a kezét. - De ez a nyaklánc. - mutattam a nyakamra. - Meg véd a vámpíroktól, és sosem veszem le. - magyaráztam el neki. Még tőle is megvédett egyszer, mikor a legelején megigézett, hogy csókoljam meg.. Mikor még Stefan-nel voltam együtt. Akkor Damon igazából nem is volt önmaga.
- Édesem, imádlak, de nem fogom ezt levenni. - sütöttem le a tekintetemet, majd újra felnéztem rá. - De nem értem miért nem hordhatom az ujjamon a gyűrűt. Elvégre arra való. - mondtam egy halvány mosollyal.

- Szerintem az jól fog esni neked. - mosolyogtam rá, majd leparkoltam a ház elé. Kipattantam, és Elenát is kisegítettem a kocsiból.
- De, csatlakozom én is. A pezsgő is jó ötlet. - vigyorogtam rá, és kézenfogva beléptünk a házba. Egyenesen felmentünk a szobámba, onnan pedig egyenesen a fürdőbe. A menyasszonyom... Elena a menyasszonyom, és hamarosan a feleségem lesz. Beértünk a fürdőbe, én pedig elővettem a gyűrűt a dobozzal együtt, valamint egy ezüstláncot.
- Szeretném, ha az esküvő napjáig ezt a nyakadban hordanád. - mondtam, és a gyűrűt felhúztam a láncra.
- És arra kérlek, hogy a másikat vedd le. - mondtam, és végig a szemébe néztem. Azt a láncot Stefan-tól kapta, és félek, hogy mindig az öcsémre fogja emlékeztetni. De ha velem fog élni, akkor ez nem lesz jó.
- Tudom, hogy ez egy emlék, de szeretném, ha megtennéd értem. - mondtam, és olyan szemekkel néztem rá, amivel már annyi nőt meghódítottam. A kedves Damon tekintet.

/Folyópart/

A kocsiban Damon észrevette, hogy kezdek dideregni, és már libabőrös vagyok. - Majd, ha hazaértünk szerintem egyből beülök egy forró kádba. - képzeltem el magam elé. Szinte fel sem tűnt nekem, hogy már a Salvatore panziót, otthonnak neveztem. Lehunytam a szememet, és szinte Damon fürdőszobája előttem volt a hatalmas káddal a közepén. Felé fordultam. - De ha akarsz csatlakozhatsz. - néztem rá egy huncut mosolyt ejtve. - Ünnepelhetünk akár pezsgővel is. - raktam a kezemet rá a combjára, és gyengéden megszorítottam. "Mrs. Salvatore, Mrs. Elena Salvatore, Elena Salvatore." ~ mondtam magamban. Elég érdekesen hangzik, de majd hozzászokok.
Mindenképp tavaszi esküvőt szeretnék, mikor nyílnak ki a virágok, és a madarak pedig dalra fakadnak. Nincs az a nagy hőség, nincs is hideg. Persze nem olyan időszakban szeretném, amikor minden sáros, hanem úgy április-májusban.

Néhány előzetes hozzászólás!


REBECCA

Többször bólintottam mikor hosszú mondandójába kezdett, de nem is figyeltem a lényegére, hanem csakis rá gondoltam, és a formás ajkára. Az ajkamra haraptam, majd gyorsan visszatértem a szemére, és elmosolyodtam. Hát igen a jó kislányos álcám mindenkit levesz a lábáról.. Kérdésére megvontam a vállamat, és csöndben figyeltem rá.
Ekkor bevallotta nekem az érzéseit hirtelen, nem is volt időm gondolkozni, már a kanapén feküdtem, rajtam pedig Stefan. Szeret? Segít nekem? De nem valaki mást szeret? Á egye fene.. engem akar, hát nem mindegy? A lábaimat a csípője köré fontam, és a hajába túrtam. - Ohh Stefan. - nyögtem mire egy másodpercre elszakadtam az ajkától. - Menjünk fel. - suttogtam a szemébe nézve. Nem lenne jó, ha ránk nyitnának, bár vicces, és egyben kínos is lenne.

/folyt. Stefan szobája?/

STEFAN SALVATORE

- Hát szokás szerint vándoroltam és végül de vissza jöttem és ismét letelepedtem ide egy darabig míg nem tűnik fel az embereknek, hogy én nem változok ha igen akkor megint elmegyek egy jó időre azután ismét vissza. Tudom, hogy elég zavaros, de hát egy vámpír mit tehetne, hogy ne jöjjenek rá? - feleltem a kérdésére. Sokáig néztem és az érzéseim ismét előre törtek, de úgy, hogy már nem bírtam magammal.
- Becky megbántam, hogy elhagytalak, de nagyon! Én téged szeretlek és nem akarlak ismét elveszíteni maradj velem és még segítek neked. - mondtam majd a hátára löktem a kanapén és ráhajolva szenvedélyesen megcsókoltam. Nem bírtam betelni vele nem szabad hagynom, hogy a hibámból újra elveszítsem!

REBECCA

Stefan olyan közel leült mellém, hogy a vállunk súrolta a másikét. A szemébe néztem. - Hát. - vettem egy mély levegőt. - Voltak embereim, és ők kutattak utánad. Mint a magánnyomozók, csak hát mindig is vándoroltál. - néztem el. - Így nehéz volt téged megtalálni.. - motyogtam.
Persze, más végezte el a piszkos munkámat, addig én otthon maradtam, és a falut irtottam, vagy épp otthon valamelyik áldozatommal végeztem. De mire rájöttem, hogy semmirekelő, mihaszna alkalmazottjaim voltak, a kezembe vettem az ügyet, és én neki álltam Stefan felkeresésére. Másfél évembe került, hogy megtaláljam, de itt vagyok, mellette ülve.
- És mond. Hogy telt az elmúlt 90 éved? - vontam fel a szemöldökömet érdeklődve irántam. Bár még mindig az járt a fejemben, hogy nem felejtett el engem. Remélem ez így van..

STEFAN SALVATORE

A Grill-ből hamar ide értünk, de persze a vámpírsebesség által. Egyből bementem az ajtón és teljesen kiment a fejemből, hogy Becky ide még egyszerre lett behívva. Elmosolyodtam és simán ki használhattam volna a helyzetet, de mivel én nem Damon vagyok egyből behívtam. A nappaliba mentem és Becky egyből lehuppant a kanapéra. Én is egyből leültem mellé és a szemeibe néztem. Csoda szépek voltam és szépen is csillogtak neki.
- Mond csak! Miután elmentem azóta is engem kerestél míg meg nem találtál? - kérdeztem majd vártam a válaszára.

REBECCA

/Grill: asztalok/

Az erdőn keresztül futva jutottunk el a birtokig. Stefan volt elől, én pedig követtem őt, mint valami pincsi kutya. Hamar megérkeztünk hála a gyorsaságunknak, meg se kottyant nekem a táv.
Szép nagy birtok volt, régi.. De szép. Beakartam menni, de valami láthatatlan fal megállított. - Ööö.. Stefan? - néztem rá kérdőn. Eléggé kényelmetlenül éreztem magam idekint. Hátrafordult, és rám nézett mosolyogva. Csak ne használja ki a helyzetet. Kérem ne!
- Behívnál, mivel nem tudom átlépni a küszöböt.. - nyomtam a láthatatlan falnak a kezemet, és olyan voltam, mint valami pantomim. Majd végre behívott. Átléptem a küszöböt, és körbenéztem a tágas előszobán, majd a nappaliba ment. Én is követtem őt, és a magassarkúm kopogása visszhangzott. Tetszett ez a birtok. Egyből lehuppantam a kanapéra, és átkulcsoltam a lábamat.

A további hozzászólásokat itt tekintheted meg: http://diariesonlinerpg.forumotions.net/t31-a-haz-egyeb-reszei

Konyha, Fürdő és más kisebb helyiség.