Mystic Falls temető

Amióta csak az eszemet tudom, azt hallgatom kerüljem a furcsa fazonokat, ne álljak szóba idegenekkel, blablabla... Kár, hogy nem vagyok egy szófogadó típus. Sőt, nem viselem el ha megmondják mit tegyek, mikor és hogyan. Akik ismernek tudják, hogy ha uralkodni próbálnak felettem nagyon megbánják.
Tehát pont ezért állok itt, a hideg hajnalban a temető közepén egy ismeretlen vámpírral farkasszemet nézve. Aki nem éppen a nyuszievő fajtából való. Ezt első látásra meg lehet állapítani, a testtartásából, modorából és hanghordozásából. Sokkal többnek képzeli magát mindenkinél, mert feltehetőleg van mögötte pár évszázad tudás. Igaz, hogy az idő múlásával egyre bölcsebb leszel, és ezt adódóan ő már Bibliát írhatna, de minden szabály alól van kivétel. Példának itt vagyok erre én. Amúgy is elég neki annyit tudni, hogy a nevem Lesley úgyse árul el sokat a múltamról. Főleg mivel nem is az igazi nevem. De ezt nem kell mindenkinek tudnia.
- Kinek igen, kinek nem - döntöttem oldalra a fejem és gúnyosan elvigyorodtam. Játszani akar? Hát játszunk! - Régóta vagy itt, vagy csak átutazóba, kedves kinek ez, kinek az asszonyság? - imádtam embereket szekálni, mindenféle módon. Szócsata, csesztetés, szívatás? A három kedvenc szavam. Főleg ha másokon használhatom.
A szemébe nézve, felvontam a szemöldököm, amikor különös dolog történt. Oké, már megszokhattam volna, hogy néha ok nélkül is emlékkepéket látok magam előtt, de ez most hirtelen jött és nagyon furcsa volt. Főleg, hogy nem kívülállóként néztem végig az egész jelentet mint általában, hanem benne voltam az egészben, mint szereplő.
A látásom homályos volt, a fülemet pedig sértették a hangos sírásszemű hangok. Egy arc volt előttem, egy női arc, de nem tudtam kivenni a vonásait. De ismertem és szerettem. Igen azt hiszem szerettem. Mint valami menedék hely, ahova bármikor mehetek ha félek, vagy problémám van. És ennek vége lett. Elszakítottak a menedékemtől, és elszakítottak Tőle is... És visszakerültem a jelenbe. Csukott szemhéjam mögül próbáltam összerakni a dolgokat, de egyszerűen nem állt össze a kép. Miért kezdődik megint? Miért? Ezek a képek, csak fájdalmat okoznak, az amúgy is halott szívemnek. Megráztam a fejem, mintha ki tudnám űzni belőle az előbb látott képeket és újra felnéztem az ismeretlenre és úgy éreztem mintha nem először találkoztunk volna. Mintha ismernék is egymást.
- Nem találkoztunk mi már ezelőtt? - kérdeztem gyanakvóan, és még jobban szemügyre vettem. Kicsit, mintha magamat (?) láttam volna benne... Mi van?!

A türelem sosem volt kenyerem. A gyors munka híve vagyok, és utálom ha megváratnak. Ezért van az, hogy gyakran magam végzem a munkát, hiszen senki más nem tudja teljesíteni az elvárásaimat. Persze szeretem én másra bízni a piszkos munkát, csakhogy sosem tudni, hogy ki a megfelelő segéd. Ezért gyakorta válogatok is közülük, hol egy boszorkány, hol vámpír máskor egy gyanútlan, megigézett ember vagy a kedvenc kis vérfarkasom, aki nem tudom, hova tűnt az utóbbi időben. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy már nem is él, de különösebben nem izgat, mert B tervemnek hála van másik farkas a látóhatáron. De visszatérve a türelemre, amiből a mai napra már amúgy is kifogytam, nem voltam túl jó hangulatomban. Csípőre tettem a kezem, és fenyegetően néztem szembe a semmivel. Milyen irónikus, gondoltam, itt állok egy temetőbe, ahol rengeteg nálam fiatalabb ember holtteste lapul. Ha belegondolok, hogy már rég nekem is porrá és hamuvá kellene lennem, még hálát is adok Klaus-nak azért, amiért ilyenné tett engem. Hiszen mindent neki "köszönhetek" Azt, hogy ez vagyok, és hogy ilyen vagyok. De ennek ellenére nem kellene üldöznie, a bosszúja igazán elapadhatna ennyi év után.
Mielőtt választ kaptam volna a kérdésemre, újabb zajok ütötték emg a fülemet, és semmiképpen sem kis nyuszikák ugráltak elő a bokorból... Egy női hang ütötte meg a fülem. Lágy tónusa ellenére határozott volt, és kérdése hallatán gúnyos mosoly terült szét az arcomon. Még hogy én ki vagyok? Katherine Pierce személyesen, de neked ezt nem kell tudnod, kislány! Mondtam magamban bosszúsan, de magamba fojtottam a kitörni készülő válaszom, de ehelyett megfordultam, s szembetaláltam magam egy velem nagyjából egyidős lánnyal. 500 év tapasztalatomnak hála már első ránézésre megállapítottam, hogy vámpír. Nem is beszélve a levegőben terjengő többféle véraromáról. És hogy be kell valljam, nem tűnt túl sokkal fiatalabbnak nálam vámpírévekben sem, ami hátrány, ha mondjuk Klaus egyik kiképzett embere. Hm... nem ártana kideríteni.
- Kinek ez, kinak az - feleltem valódi válasz nélkül. Még hogy én felfedjem magam? És ha tényleg Klaus vámpírja... Nem, nem fogom lebuktatni magam! - Épp az imént lettem undok ribancnak titulálva. Annak tűnők? - kérdeztem, mintha valóban érdekelne a véleménye valójában azonban csak a reakcióját figyeltem, s kíváncsian vártam, hogy mit felel.

Hosszas forgolódas után, úgy döntöttem felhagyok az alvás gondolatával és inkább felfedezem a város egyik felét iskola előtt. Felkaptam magamra egy farmert, egy lila blúzt és a kedvenc tornacipőmet felkapva kiléptem a szabadba. A horizonton már megcsillantak az első napsugarak, és rózsaszínra festették az eget. A szomszédok még mind mélyen aludtak, tehát nyugodtan sétálgathattam amerre csak kedvem tartotta. A főútra kiérve, gyorsabb sebességre kapcsoltam és bevetettem magam az erdő sötét zugaiba. A tervem, hogy jól lakok az egész délelőtt tartandó kínzás előtt sajnos megvalósult, mivel nem sok állat szaladgál ilyen korán az erdőbe. Max. bagoly, de azokat még akkor se enném meg ha az életem múlna rajta. Phúj!
Végül, fogalmam sincs hogyan, és miképp a temető bejárata előtt találtam magam. Gyanakvóan körülpillantottam, majd megvontam a vállam és nagy léptekbe elindultam. A sírköveken véginézve, elolvasva pár nevet, akaratlanul is valami olyat kerestem ami segíthet a nyomozásban. Mondjuk egy Petrova vagy valami. Bármi.
Ahogy a napfény elérte a bőröm, elfogott az a különös bizsergés, ami minden alkalommal. A gyűrűmre pillantottam és elfogott a hála Rachel iránt. Mert ha ő most lenne én se lennék itt. Segít, pedig nem egy fajba tartozunk, sőt semmi nem köt össze minket. Vagyis de. A barátság.
Már egész bent jártam a temető sűrűjébe, néhol kilátszott még pár márványtömb a földből, de a nagyrészét már belepte a moha és a futónövény. Hirteln mozgás éresztem messze tőlem, aki minden bizonnyal már észrevett. Mivel a kiváncsiságom eléggé megmaradt, nem tudtam úgy elmenni, hogy ki nem derítem ki kószál ilyenkor egy temetőben. Az biztos. Nem egy ember.
A fák ágai között kipillantottam, és meglepődve tanulmányoztam a kb. tőlem pár évvel idősebbnek tűnő nőt. Barna haja csigákba hullott a vállára, és sötétárnyalatú ruházata tökéletesen passzolt a fehér bőréhez. Háttal állt nekem, és a hangját meghallva libabőrös lettem. Mi a fene?! Kilépve a rejtekhelyemről, megzörrent pár levél, és ráléptem pár elhagyott galyra is. Miert vonz magához ez a nő?! Ki ez? Miért van bennem ennyi megválaszolatlan kérdés vele kapcsolatba.
- A nevem Lesley - szólaltam meg, határozott hangon. Álca fel! - és te? - votam fel a szemöldököm és összefontam a kezeim a mellkasom alatt. Ez volt a tipikus "választ-várok-és-meg-is-kapom" póz. Új fejlesztéstés. Csak neki.

Ahogy kiléptem a Panzióból éreztem, hogy a hajnali szellő az arcomba csap, és ez még ilyenkor is hűvös volt, és lenyugtatott egy cseppet. Az istenit! Miért van az, hogy Damon 145 év után is képes ilyen könnyen feldühíteni? Egyszerűen megtalálja a megfelelő szavakat, melyek tüskeként fúródnak halott szívembe, és én pedig hirtelen haragomnak hála legszívesebben az ölésbe fojtanám ezt a fájdalmat. Nem mintha komolyan érdekelne, hogy mit gondol rólam Mr. Damon Salvatore, aki olyan képmutatón vádol engem, miközben a problémáihoz semmi közöm, de akkor sem engedhetem azt meg, hogy valaki így beszéljen rólam. Na, persze nem kellene érdekelni a kis vámpír ficsúr véleménye ahogyan másé sem, egy diadalmas mosoly kíséretében kellett volna őket otthagynom a fenyegetés helyett, de mindegy, már semmit sem tudok visszaszívni, de talán jobb belátásra téríthetem őket, ha holnap az újságok egy szegény helyi összemarcangolt hullájáról tudósítanak.
Éppen a temetőn át vezetett az utam, mikor megtorpantam. Eredetileg a városba indultam, de lépések zaja ütötte meg a fülemet. Ki jár kora hajnalban a temetőben? Persze a magam fajta vámpírokon kívül? Körbenéztem de csak a búskomor sírok szemeztek velem, s szürke rengetegjüket vörösesre fejtette a bíborhajnal, az erdő pedig szellemként magasodott a sírtemplom köré. Összehúzott szemmel pásztáztam a környéken… Talán valamelyik Salvatore követett volna? Nem, nem hiszem. Stefan semmiképp, Damon pedig inkább marad a kis Elenájával, minthogy arra vigyázzon, hogy nehogy megöljek valamit. Mit is ér neki az emberi élet? Semmit, hacsak nem drágalátos Elenájáról van szó. Szóval nem volt tippem, hogy ki lehet az. Vagyis volt, de nagyon nem tetszett az ötlet…Alienor hozta a hírt, hogy ide tart, de az nem lehet… nem lehet, hogy megtalált máris.
- Ki van itt? – szólaltam fel baljóslatúan, és hidegen. A félelem mélyen bennem volt, de nem engedtem feltörni, az évek során meg tanultam kezelni, és higgadt maradni, ha menekülésről volt szó. Most is ezt tettem: kezeltem a helyzetet, és vártam, hogy előjöjjön a váratlanul felbukkant temetőlátogató, és felfedje magát.

Néhány előzetes hozzászólás!

JEREMY GILBERT

Jenny is sietősre fogta dolgát, így én is rájöttem, hogy haza kéne jutnom, mivel mindenképp találkozni szerettem volna az én drága Selenámmal. Elenával is beszélnem kellett, Janenel is és Jennával sem ártana egy picit lelkizni. Rendeznem kellett a saját életem, búcsút intettem Jennynek, akit e rövid idő alatt is nagyon megszerettem és lassú léptekkel elindultam a házunk felé.
A lomha lépkedések közbe pár kortyot legurítottam ugyancsak az üvegből, majd egyre gyorsultak a légzéseim, kívánták az aznapi adag bogyókat, így engedelmeskedtem nekik és mielőtt megtették hatásukat halkan felértem a szobámba, lefeküdtem az ágyamba és végre beteljesedett a boldogságom, repültem és elszállt minden gond, ami valaha nyomott...

BEFEJEZETT

JENNY MARIN

- Hát az szívás. Akkor kemény napok állnak előtted. Én a másnapi fejfájást szoktam utálni, meg azt ha nem emlékszek, hogy mit csináltam előző nap.- mondtam mosolyogva, mert hirtelen beugrott egy ilyen emlékkép. Szép kis nap lehetett az akkor.
- Mindenesetre, kitartás az elkövetkezendő napokhoz.- mondtam neki és egy biztató pillantást vetettem rá. Közben felnéztem az égre és már teljesen sötét volt. És így is volt, az órám is ezt mutatta. Hogy el szalad az idő?
- Jaj, igen nekem is mennem kéne.- mondtam és közben felkászálódtam a földről. Lesöpörtem magam és körbenéztem, merre is kéne elindulom.
- Hát akkor....örülök, hogy megismertelek Jeremy és hallgass a szívesre.- mondtam végül elköszönés képen és lassan indultam is volna, mikor eszembe jutott, hogy a pulcsija rajtam van. Visszafordultam és odaadtam neki.
- Köszönöm még egyszer és szia.- köszöntem el véglegesen és elindultam hazafelé a sötét úton.

JEREMY GILBERT

-Uhh a fejem nem túl jól beismertem és még a másnaposságomra is ráittam... Tudod nem nagyon kímélem a szervezetem egy ideje eléggé rászoktam a drogokra... Am ha Selt ismered akkor gondolom a nővéremmel Elenával is találkoztál már? - A kérdések csak úgy záporoztak belőlem és hajtott a vágy, hogy valakivel dumálhassak csak az volt a gond, hogy már nagyon mennem kellett volna haza... - Nem sokára indulnom kéne... Sajnos...


JENNY MARIN

- Csak a szívesre kell hallgatnod és az megsúgja a helyes választ!- mondtam mosolyogva Közben rájöttem, hogy ha Selena-val volt akkor biztos tud a misztikus világ létezéséről is, hiszen Selena vámpír. Nem zavartattam magam tehát megfogtam egy falevelet ami mellettem volt és elkezdtem reptetni. Nem sokáig csináltam, mert közben kíváncsi voltam arra is, hogy vajon Jeremy tényleg tud-e ilyen dolgokat.
- Igen ismerem Selena-t. Egyszer találkoztam vele.- válaszoltam közben a kérdésére, közben a kezemben lévő levéllel babráltam. Valahogy nem volt kedvem felállni innen, olyan jó volt itt ücsörögni és a társaság is jó volt.
- És a fejed hogy van?- kérdeztem közben nagyot mosolyogtam, mert gondoltam, ha most nem is, holnapra nagyon fog fájni a feje.

JEREMY GILBET

- Teljesen igazad van választanom kéne csakhogy az nem olyan egyszerű... Igen Selenára... Miért ismered? - Mystic Falls elég kicsi hely így könnyen meglehet, hogy barátnők, bár remélem, hogy nem mert nem lenne jó ha elárulná Selnek mennyire tanácstalan vagyok... Miközben ezen gondolkoztam lassan elővettem a kis fekete telefonom és megnéztem rajta az időt, ekkor vettem csak észre, hogy időközben teljesen besötétedett és minimum öt, hat órát töltöttünk együtt Jennyvel, hogy milyen gyorsan repül az idő ha barátokkal van az ember... Reméltem Jenna nem fog nagyon kibukni, hogy ilyen későn érek haza, ráadásul nem túl tisztán, mindegy próbálom a hazatérés idejét minél későbbre tenni...


A további hozzászólásokat itt tekintheted meg: http://diariesonlinerpg.forumotions.net/t49-mystic-falls-temet