Mystic Falls temető

Gúnyos felnevettem tanácsát hallva. Azt hiszi, nem tudom? Mégis mi ő? Hírvivő, aki minden jöttmenttel megosztja, hogy az Elsők idetartanak? Na, és mit kelleen akkor csinálnom? Fülem-farkam behúzva elhúzni innen? Talán azt, de csak akkor tennék ilyet, ha gyáva volnék, és tovább akarnék futni valami, valaki olyan elől, akit úgysem tudom legyőzni… Klaus. Jobb, ha itt maradok, és felkészülök a jöttére, sőt mi több, Stefan-től nemrégen azt kellett megtudnom, hogy üldözőm nemhogy csak ide tart, de már itt is van, de valószínűleg jól meghúzza magát, mert én még nem hallottam hírét. Sőt, ezek szerint ez a Lesley sem.
- Már itt vannak – jelentettem ki szárazon, és elhúztam a számat, mintha keserű lenne számomra ez. Az is volt, de talán nem csak nekem. Minden vámpírra veszélyt jelent, hogyha az Ősök befészkelik magukat ide. Nem vagyok az a fajta, aki szembefut velük, de sajnos, nincsen más választásom, ugyanis nem hiszem, hogy bármelyikük is mellém állna ebben a csatában annak ellenére, hogy tudom: Klaus nem mindenkinek a szíve csücske! Sőt, van olyan aki valaha szolgálta, ám most ellene fordult. Mondom ezt én, aki valaha csüngtem a nagy Klaus minden szavát, gyermeki rajongással a szívemben szerelemnek hittem azt a hálát, amit iránta éreztem, mely az idők során gyűlöletté és félelemmé fajult. Ez az új érzés lappang bennem szüntelen, és ennek hála akarom minél hamarabb elvarrni a szálunkat.
Csípős megjegyzésére felvontam a szemöldökömet, és egy „Hogy mondtad?” pillantást lövelltem a másik felé. Híres, akit ismer a magunkfajta? Nos, így is lehet fogalmazni. Elég sokan hallották a híremet annak ellenére, hogy igyekeztem mindent titokban tartani, de mint az első Petrova hasonmás igen, elég hírhedt vagyok bizonyos körökben, de ezt nem szándékoztam Lesley orrára kötni.
- Miért? Te az a fajta vámpír vagy, aki mindenét eldobná másokért? – kérdeztem vissza. Igen, meglehet hogy egoista vagyok, de csak mert az egyetlen személy, akire számíthatok, az én magam vagyok. És mindenek előtt magamat védem. – Meg aztán így is, úgy is a pokolra kerülünk mindnyájan, önteltként legalább élvezni tudom az életet addig! – tettem hozzá elmosolyodva, bár hozzá kellett volna fűznöm, hogy az én életem már amúgy is maga a Pokol.