Nappali a házban

Éppen elindultam Katherine után, amikor ő és Bonnie egymásnak estek. Először csak szavakkál, de utána Bonnie be is lendült, és Katherine a falhoz csapódott, és az egyik kedvenc festményem darabokra tört. Remek. Odasétáltam mellé, majd amikor rá akart rontani Bonnie-ra, a vállára tettem a kezem, és jelentőségteljesen néztem rá.
- Katherine, nem bánthatod Bonnie-t. Bonnie, te se piszkáld Katherine-t. Inkább gyere. - mondtam, és elindultam felfelé a lépcsőn, majd pár fok után visszanéztem, hogy követ-e. Utána újra elindultam, egyenesen a szobámba. Úgy érzem, hogy most Katherine és én megértjük egymást. Ő Stefant szereti, aki Caroline-nal van, én pedig Elenát, aki Stefannal csókolózik állandóan. Nagyon összevág minden, de szerintem nem lelkizni fogunk. Legalábbis remélem. Abban nagyon nem vagyok jó.
Végigmentem a folyosón, majd benyitottam a szobámba, és nyitva hagytam az ajtót, hogy Kath is be tudjon jönni.
- Csukd be az ajtót. - mondtam, amikor hallottam, hogy belép. Levágtam magam az ágyra, a karjaimat a fejem fölé raktam, és nagyot sóhajtottam.

/folyt. Damon szobája/

Bonnie elkezdett valamin nagyon erősen koncentrálni. Most mit csinál? Az idegen szavak hallatán pontosan tudtam már. - Mi van vuduzni akarsz? - nevettem el magam. - Tudod, rajtam nem működik boszi. - kacsintottam rá, majd hirtelen egy hatalmas fájdalmat éreztem a fejemben. Mintha ezer tűvel szúrkálnának. Egyből a térdemre rogytam fogva a fejemet. Egy pillanatig fájt, de inkább rájátszottam az egészre. Azt hiszi, hogy ennyivel ki tud ütni egy 500 éves vámpírt? Hát nagyot téved, abban biztos vagyok. Egy kis idő után abbahagytam a színészkedést, és felpillantottam rá vigyorogva.
- Csak ennyibe telik? - mosolyogtam gonoszan, majd felegyenesedtem. Amikor mondta, hogy büszke rá hangos nevetésbe kezdtem. - Hát én az.. - nem bírtam befejezni a mondatomat, mert a következő pillanatban repültem, és egyenesen a falnak csapódtam. Mögöttem összetört egy festmény, és pár üvegszilánk a hátamba állt. Felsziszegtem a fájdalomtól, és összeszorítottam a szememet. Próbáltam hátranyúlni, és kihúzni a hátamból, de pont nem értem el. - Átkozott boszorkány. - motyogtam alig hallhatóan, majd sikerült elérnem, és a véres üvegszilánkot a földre dobtam, evvel még kisebb darabokra tört. - Nektek SEMMIT! - hangsúlyoztam ki. - Ne légy már ennyire kíváncsi. Nem járnak azok a végén jól.. - legbelül már teljesen felkészültem a gyilkolásra. Úgyis le van gyengülve, hála a szösszenetnek.

A gúnyos mosoly megtette a hatását. Azonban olyan hatás volt ez, amire még én sem számítottam. Elkapott, és falhoz szorított, majd elkezdett fojtogatni. Éreztem, hogy az összes oxigén elhagyja a testemet. Ám ekkor hirtelen elengedett, de előtte szépen elkezdte sorolni, hogy én milyen kislány vagyok még, és hogy milyen gyenge is vagyok. Na ezzel érzékeny pontra tapintott, és éppen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Amint elengedett, rögtön talpra ugrottam, és egy nem rég tanult varázsigét vetettem be Katherine ellen, melynek a lényege az, hogy a vámpír, akin alkalmazzák a varázsigét olyan iszonyú fájdalmat él át,mintha a Nap égetné a bőrét.
- Ascinda Incendia Nuo! - kiabáltam, és eszelős tekintettel Katherine-re emeltem a tekintetemet. Látszott rajta, hogy meglepte a dolog. A kezemet vízszintes pozícióba helyeztem, és úgy mondtam tovább a varázslatot. Láttam, hogy bizony elértem a hatást. Katherine elkezdett hangosan kiabálni, és torkaszakadtából ordítani. Majd letérdelt, és elkezdte fogni a fejét, folyamatos kiabálások mellett.
- Nem ismersz te engem Katherine Pierce! Nem tudod, hogy ki vagyok, és hogy mikre vagyok képes! Nem olyan vagyok mint az a sok 17 éves csitri lány. Én boszorkány vagyok, és büszke is vagyok rá. - mondtam, majd még egy utolsó lökéssel a telekinézis segítségével a falhoz csaptam Katherine-t.
- Szóval, ha gondolod, akkor kezdhetnénk előről az egészet! Mit is akartál NEKÜNK mondani? - kérdeztem, és újra tudtam mosolyogni. Legbelül azért félelmet éreztem, sőt rettegést.

Nem is vettem észre, hogy a boszi felkelt, és a konyhába indult. Csak akkor tűnt fel mikor elkezdett papolni nekem. Háttal álltam neki, és eleinte úgy gondoltam elengedem a fülem mellett, hadd engedje ki magából a düht. De hirtelen felment a pumpa, és egyből megfordultam. Majd megláttam azt a grimaszt az arcán. Azért egy kis 17 éves tényleg ki akar kezdeni egy majdnem 500 éves vámpírral? Merész húzás.. - Tudod, hogy kivel beszélsz így, boszorkány? - mondtam lenézően az utolsó szót. Hisz ő egy kis, műveletlen boszi, míg én egy örök életű, erős vámpír. Azért látszanak az erőviszonyok. Gyorsan cselekedtem. Vámpírsebességgel a falhoz szorítottam, kezem erősen markolta a torkát. Az ujjam alatt éreztem, ahogy folyik a vér az erei alatt. Megnőttek a fogaim, és az arcom teljesen az állattá változott. - Egy mozdulattal kitudnám törni a nyakadat. - hajoltam közelebb hozzá kiabálva. - A bal kezemmel ki is téphetném a szívedet! - sziszegtem. Ölni volt kedvem, nagyon is. De rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg. Még szükségem van a boszorkányra.. Meg persze evvel Stefan-t magamra haragítanám, amit végképp nem szeretnék.
- Minek válaszoljak neked? - kérdeztem, és egy kicsit enyhítettem a szorításon. Nem kell, hogy újra itt elájuljon. - Az csak rám, és Damon-re tartozik. - szorítottam össze a szememet. Elengedtem, és elléptem tőle, a körmömet vizsgálva közbe. Próbáltam magamat lecsillapítani, de nem nagyon sikerült. Komolyan, majdnem a torkába mélyesztettem a fogaimat. A nyelvemet a fogamnak nyomtam, és éreztem, hogy jóval hegyesebb, mint szokott lenni. Kéne valamikor vadásznom. Ég az egész testem a szomjasságtól.

Nem igazán volt értelme küzdeni, mivel biztos voltam abban, hogy nem fog megölni. Ez egy különös érzés volt, nem az a tipikus érzés, mint amikor tudod, hogy megtámad valami, és akkor "kész,vége,meghaltál". Nem ezt éreztem, hanem ezt, hogy még közel sincsen vége az életemnek, és tudtam, hogy az életemet nem Caroline fogja elvenni. Érdekes, ugyanakkor biztató volt ez az érzés. A sikoly a torkomon ragadt, és csak vártam, vártam.......
Majd hirtelen elengedett, és észrevettem, hogy a teste velem egy szintre került. Ő is vízszintes pozícióban volt. A meglepődésemnél, már csak a fájdalmam volt hatalmasabb. Borzasztó fájdalmat éreztem, ekkor jelent meg Damon. Szavainak a felét is képtelen voltam felfogni, ám a végéből elcsíptem pár fontos részletet. Első: ki kell menjek a konyhába! Kettő: fogalmam sincs. Mindegy is, a lényeg, hogy gyorsan kiszaladtam a konyhába, ám előtte vettem egy pillantást Care-re, majd Damon-ra.
- Ne bántsd, kérlek! Nem csak ő tehet róla! - mondtam, és Damon szemébe néztem. Néztem, néztem és csak néztem. Majd arra eszméltem föl, hogy már a konyhában vagyok.
- Oké, szóval keresni kellene valami ruhát, és valami innivalót. - állapítottam meg magamban, majd vízzel lemostam magamról a vért. Ittam egy kis üdítőt, ami igazán jól esett. éppen készültem kimenni, amikor meghallottam egy idegen hangot. Mint kiderül mégsem volt annyira idegen ez a hang. Katherine Pierce. Na vajon ő már megint mit kereshet itt? - tettem fel a kérdést magamnak. Inkább nem idegesítettem magam föl Katherine jelenlétén. Nem lett volna értelem, ugyanis pontosan ezt akarta. Nem fogom neki megadni azt az örömöt,hogy a képembe röhöghessen. - gondolkoztam magamban. Majd kiléptem a konyhából, kezemben a pohár üdítővel.
- Nem lehet olyan mondanivalód Katherine, amit előttünk nem mondhatnál el! - mondtam magabiztosan, majd azt vettem észre, hogy minden fej felém fordult.
- Szóval elkezded végre? Vagy itt álldogáljunk még az Alapítók báljáig? Mivel, ha megbocsátasz, akkor azt nem hagynám ki, a kis történeted miatt. - mondtam, és vártam a válaszára. Előtte azonban megengedtem magamnak egy grimasz mosolyt.

Felvont szemöldökkel bámultam őt. - Hát így kell fogadni egy vendéget. - fontam össze a karomat a mellkasom alatt. Pedig nem is olyan régen - kicsivel több, mint 100 éve - Damon még teljesen oda volt értem. Ha engedtem volna, mindig is a nyomomban lenne. Bár voltunk együtt vadászni, és el kell ismernem nagyon jó móka volt vele. De csak ennyi. Szórakoztató, semmi más.
Érzem rajta a feszültséget, remélem nem kell nyaggatni, hogy kinyögje. Most tudomást se vettem a kis szöszi vámpírtól. Igazából ki nem állhatom, amióta Stefan-t boldogítja. Bár az ő kapcsolatuk sem lehet valami fényes, ha Stefan alig pár nappal ezelőtt velem hempergett egy ágyban. Meg kéne megint ismételni azt a napot. Bár most, hogy itt van Damon..
- Milyen kis morcos vagy Damon. - biggyesztettem le az ajakamat, és a kanapé mögé sétáltam, majd hátulról neki támaszkodtam. Míg elment a bárpulthoz addig jobban szemügyre vettem a szobát. Ájult boszi, véres vámpír kipipálva. Tömény alkohol volt a levegőben, és egy felgyújtott kanapé. Jó nagy bulit csaphattak itt! Mikor kimondta, hogy Elena és ő szakítottak, egy széles vigyorra húztam a számat. "Ez a nap lehetne tökéletesebb?" ~ gondoltam magamban. Amióta visszatértem Mystic Falls-ba egyre jobb dolgok történnek errefelé. Stefan érez még valamit irántam, a turbékoló galambok szakítottak.
- Miért nevetnélek ki? - kérdeztem álszenten. - Mindenki tudta, hogy szét fogtok menni. - vontam meg a vállamat. - Ő ember, te vámpír. Nem jó egy ilyen házasság.- forgattam meg a szememet. Az ilyen kapcsolatok halálra vannak ítélve, ezért is itattam meg a Salvatore testvéreket a véremmel. Most nem is érdekelt, hogy a szöszi tudatlan megtudta, hogy jegyesek voltak, az ájult zombi meg szerintem nem is hall minket.
Halkan a háta mögé settenkedtem, és miután öntött magának whisky-t kikaptam a kezéből. Elkezdtem a lépcső felé sétálni. - Beszélnünk kell Damon. - sóhajtottam. - Négyszemközt. - fordultam hátra.

Mielőtt Caroline válaszolhatott volna, megjelent Katherine. Remek, már csak ez a ribanc hiányzott.
- Katherine. Takarodj. - mondtam egyszerűen, és felálltam. Komolyan, ez a csaj hiányzott a legjobban. Persze ez szarkazmus, a hátam közepére sem kívánom. Főleg, hogy a volt menyasszonyom teljes hasonmása. Vagyis Elena az övé, de lényegtelen, ugyanúgy néznek ki, és ez elég idegesítő.
- Mit akarsz itt? - kérdeztem, amikor nem mozdult. A legszívesebben kivágtam volna, bár van jobb ötletem is.
- Az többet nem fog előfordulni. Ha tudni akarod, Elena és én szétmentünk. - mondtam, kissé gúnyos hangon. Mindjárt jön a nagy Katherine-féle műsajnálás, vagy egyszerűen kiröhög, és közli, hogy így jártam, meg nem érdemlem meg Elenát, stb...
- Hajrá, röhögj csak ki. - mondtam unottan, majd a bárszekrényhez mentem, és körülnéztem, hogy mi maradt. Egyetlen üveg whisky maradt, meg pár üveg bor. Sóhajtottam, és elővettem a whisky-t, majd egy pohárba öntöttem belőle.
- Remélem nem haragszol meg, ha nem kínállak meg.

/Valahonnan betoppantam/



Unatkoztam, jártam az erdőt halandókért kutatva, de velük nem olyan jó szórakozni. És mindenki tudja, hogy milyen durcás leszek, amikor nem az jut nekem, amit akarok. Épp közel voltam a jó öreg Salvatore Birtokhoz, és gondoltam bekukkantok. Hátha itthon van a drága Stefan Salvatore. Már kint megéreztem a vért, és próbáltam megállítani a vérszomjamat. A nyelvemet a fogamnak nyomtam, ami már olyan hosszú, és hegyes volt, hogy simán szétmarcangolhatnák egy emberi nyakat. Beléptem az ajtón, és az utam egyből a nappali felé vezetett. Stefan csaja, a szöszi teljesen véres volt, míg a boszi ájultan feküdt a földön, Damon meg tiszta ideg volt. Felnevettem mire észrevették, hogy én is itt vagyok. - Látom megtörtént a vérfürdő. - villantottam ki a fehér fogaimat. Simán odamehettem volna a boszorkányhoz, és megcsapolhattam volna, de gondoltam legyen egy jó napja. Kecses mozdulatokkal közelítettem feléjük. - Látom te még mindig élsz. - néztem lesújtó pillantással Caroline-ra. Én öltem meg, ergo miattam változott vámpírrá. És Stefan-nel jár, bár nem sokáig. Ha rajtam múlik. - Hátrafordultam, most Damon-t nézve. - Hello, idegen. Rég találkoztunk. - húztam egy gúnyos mosolyra a számat. - És ha az emlékezeteim nem csalnak, az se volt valami fényes.

- Caroline? - sétáltam oda hozzá, és leguggoltam mellé. - Hahó, jól vagy? - kérdeztem, mert ahogy láttam, nem nézett ki valami jól. Nagyon úgy tűnt, hogy megzakkant.
- Én is épp ezt szeretném tudni. Beszlopáltátok a whisky-met, és majdnem megölted Bonniet! - világosítottam fel, majd az említettre néztem, hogy minden rendben van-e vele. Gyengének látszott, de azért nem volt a halál szélén. Hálisten. Akkor megint istent kéne játszanom, hogy meggyógyuljon.
- Bonnie, menj a konyhába, és mosd le a nyakad. Meg igyál valami teát, vagy mit tudom én. Amitől jobb lesz. - mondtam, majd amikor kisétált, újra Caroline felé fordultam.
- Nem rémlik, hogy mit csináltál? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Mi a fene baja lehet? Istenem, ha őt is megzabálta egy vérfarkas, akkor eskü, hogy elrohanok valahova. Nem igaz, ilyen is csak velem történhet... Ki kell hívni valakit, hogy itt rendet rakjon. És kell egy új kanapé is. És fel kell tölteni a bárszekrényt. Remek.

~To; Damon & Bonnie~

Mit keresek itt? Hogy kerültem én Stefan Salvatore házába? És miért vágyok annyira Bonnie... vérére?! Hallottam a hangját, hallottam, hogy nyugtatni próbál de a szavakat nem fogtam fel. Égett a torkom mintha tüzes vasat dugtak volna le rajta. Nem tehetem, hiszen a barátnőm! Nem lehetek szörnyeteg, hiszen mi vagyok én valami vérszívó? De nem tudtam irányítani, így egyszer csak azt éreztem, hogy az édes nedű végigfolyik a torkomon enyhítve a kínzást, és hogy a falak egy velőtrázó sikolyt vernek vissza.
Le kell állnom! Gyerünk Caroline nem bánthatod, hiszen ő Bonnie! Hallod, most azonnal álljál le! ~ parancsoltam magam, és amint meghallottam a nevem mintha valami észhez térített volna. Zihálva szedtem a levegőt, a vér, Bonnie, a barátnőm vére rátapadt az ajkaimra, és végigfolyt egyenesen a torkom vonalán. Lassan fordultam meg, alig láthatóan rázva a fejem. Nem akartam. Nem szándékos volt. A lábaim felmondták a szolgálatot, és összecsuklottak én pedig a földön találtam magam tehetetlenül bámulva a vérrel borított kezeimre - hogy hogy került rá arról fogalmam se volt.
- Mi történt velem? - suttogtam elkeseredve, és végső bánatomba a tenyerembe temettem az arcom, el a világ elől szégyenemben.

/Stefan szobájából/

Idegesen caplattam le a lépcsőn, és amikor a nappaliba értem, azt hittem, mentem meggyilkolok valakit. A dolgok összetörve a földön, a kanapé elégett, Bonnie nyakából folyik a vér, és Caroline.
- Caroline! - kiáltottam mérgesen, és szikrázó tekintettem néztem rá, és idegességemben össze-vissza kapkodtam.
- Mi a jó istent csináltatok ti itt??? Bonnie miért vérzik? Megharaptad? Normális vagy? - kérdeztem még mindig kiabálva, és amikor megláttam az üres whisky-s üvegeket, valamint a szintén üres bárszekrényt, még mérgesebb lettem. Azt hittem, mentem szívrohamot kapok.
- MI a jó fasz? A whisky-m tabu!!! - meredtem mindkettőjükre, és közben azon gondolkodtam, hogy hogyan gyilkoljam meg Caroline-t. Oké, Bonnie is biztos hibás, de őt bírom. Caroline-t meg utálom, szóval ő lesz a hibás.

A megkönnyebbülés csak úgy áradt szét a testemben. Végtelenül boldog voltam, hogy mindketten élünk. Ám, amikor Caroline hirtelen elhúzódott tőlem, és megláttam az arcát, akkor jöttem rá, hogy valami nagyon nem stimmel. Az arca teljesen átváltozott. Olyan arc volt ez, amelyet Care-től még sosem láttam. A vér utáni sóvárgás arca. De mielőtt megszólalhattam volna, Caroline vámpírsebességgel futott a szoba másik sarkába. Nem értettem, hogy mi történt. A vérem sosem váltott ki belőle ilyen reakciót. Eddig legalábbis még nem.
- Care! Le kell nyugodnod! A Salvatore panzióban vagyunk. Nincsen semmi baj. Vagyis hát van, de az már csak az én problémám. Meg kell tanulnom kordában tartani az érzelmeimet, mert különben újra bekövetkezhet egy ilyen kis robbanás, sőt annál talán még rosszabb dolgok is bekövetkezhetnek. - láttam Care arcán, hogy nagyon küzd, és láthatólag semmit nem fogott fel abból, amit az imént mondtam neki.
- Föld hívja Caroline-t! Minden oké? - kérdeztem, ám a választ már nem kaphattam meg, mivel a barátnőm se szó,se beszéd nekem ugrott, és belemélyesztette fogait a nyakamba. A sikoltozásomat elnyelte a ház üressége.

Sötétség.
Képek.
Villanások.
Érzések.
Emlékek.
Majd csönd. Nem hallok egy moccanást se, és a végtagjaimat se érzem. Csak az agyam kattog megállástalanul. Hol vagyok? Mi történt? Tyler és Matt? Velük mi van? De ami a legfontosabb; mi történt velem?
Lassan átszakadt az elszigeteltségem fala, és hallani kezdek egy hangot, ami olyan ismerősen cseng. Nem is, sokkal dallamosabb és tisztább. De ismerős. Muszáj kinyitnom a szemem ~ gondolom magamban elszántan mire hirtelen újra előttem terem a világ. Hideg padlón fekszek, egy ismeretlen házba. De várjunk csak; hiszen én egy kocsiba ültem, akkor mégis, hogy kerülök ide...?
- Bonnie? - kérdezem, mire kaparást érek, és elsöprő vágyat, ami mint a barátnőm vénái felé hajtanak.. Ó, te jó ég! Ezzel pedig felpattanva, hihetetlen sebességgel elvetem magam a földtől, és a szoba egyik távoli végébe vetem magam. Zihálva veszem a levegőt, de olyan mintha szükségem se lenne rá. Furcsa.
- Hol vagyok? - teszem fel az első kérdést ami eszembe jut, és körbe nézek. Ismerős is, de nem is. Hogy van ez?

Minden annyira hirtelen történt. Minden, kezdve a fejfájástól, egészen a hatalmas robbanásig, ami megrázta az egész házat. A világ olyan kicsinek tűnt, és olyan jelentéktelennek. Nem hittem volna, hogy az erő, ami bennem lakozik, ekkora felfordulást képes okozni. Pedig megtörtént a felfordulás, sőt annál jóval több minden történt. Felmerült bennem annak a történetnek az emléke, amit még a nagyi mondott el kiskoromban. A lényege, az volt, hogy egy kislány elveszítette az édesanyját. Pontosabban megölték őt valamilyen gonosz teremtmények. És abból a dühből, és keserűségből ami a kislányból áradt, abból sikerült táplálkoznia, és legyőznie ezeket a démonokat. A tanulság: az érzelmek valamilyen módon,de felerősítik a mágiát,és a varázserőt. Ez a történet fordult meg a fejemben, miközben hanyatt feküdtem a Salvatore panzió nappalijában. Lassan nyitottam ki a szememet,mintha vártam volna valamire. De az a valami nem érkezett meg, legalábbis nem időben. Felkeltem, és láttam, hogy az egyik bútor elkezdett égni. Majd elmormogtam egy varázsigét.
- Ascinta Incenda! - mormogtam, és a tűz azon nyomban elaludt. Majd Care-t kezdtem el keresni a tekintetemmel. Azonban nem láttam mást, csak széttört bútorokat, és egy könyvkupacot.
- Caroline! - kiabáltam. De semmi reakció. Elkezdtem kutatni a könyvkupacban. És egy hideg kéz érintette meg a kezemet. Megtaláltam.
- Care! Jól vagy? Minden oké? Annyira sajnálom, egyszerűen nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. Azért történt minden! - mondtam, és felsegítettem őt,majd átöleltem. Örültem, hogy mindketten életben vagyunk
A mese végén viszont a kislány meghalt!

A részeg jelenleg instabil állapotban lévő boszinak



- Talán - hukk - egy - hukk - pötitet - mutattam az ujjammal, azt a kis mennyiséget, és bár asszem nem volt volt vicces, elröhögtem magam és elbotladoztam a kanapéig. Oké a történethez hozzátartozik, hogy háromszor hasra estem, és mind háromszor röhögtem egy nagyot mire elértem Bonnie mellé aki szerintem rosszabb állapotba volt mint én. Bááááár erről tudnék veszekedni, egy pötitet.. Jé, de jókor jön elé a francheske tudásom...
- Mert az öreg ott fent nem kedvel minket mióta felbolygattuk a megszokott napirendjét - vigyorogtam rá hülyén és megint meghúztam a kezembe lévő üveget - tudod ő abba hisz, hogy megszületünk, élünk majd meghalunk. Mi meg kihúztuk az utolsó részt a listáról - mondtam büszkén, és még mindig vigyorogva - ez már beteges - fordultam Ninie felé, aki szintén remek hangulatba volt.
- Hidd el én is. Kibaszott szar vámpírnak lenni. Mondjuk akkor még mindig olyan kis picsa volnék mint egykoron... - gondolkodtam hangosan majd hanyagul megvontam a vállam - szóval leszarom. Ez van, kész, vége, ennyi volt a mese vége.
- Pedig a héten voltam fodrásznál, pff - mondtam bosszankodva, és beletúrtam a hajamba, ami már így is olyan volt mint a szénakazal, tehát sok rosszat nem tettem vele. De majd Damon fog. Abba biztos vagyok.
Hirtelen azt vettem észre, hogy a drága barátnőm érzelmi állapota teljesen rossz irányba fordult, az arcát elkezdték mosni a könnyek, és bár fogalmam sincs mi lett hirtelen a baja - vagyis igen ingadozó lelkiállapot, ilyenkor gyakori - szorosan magamhoz öleltem, és nyugtatni kezdtem.
- Ígérem, kicsim, de nyugodj meg. Hiszen emlékszel, nem? Hat éves korunkban megfogadtuk, hogy még a jóisten se választhat el minket egymástól - hoztam össze egy kis mosolyt miközben még mindig nyugtatni próbáltam szegényt. Milyen idők is voltak azok! Elenáék kertjében álló gesztenye fa alatt, gyermeki naivságunkkal azt hittük, hogy ilyen idősen szép ruhákban, gyönyörű frizurával fogjuk elcsavarni a fiúk fejét az iskola folyosón, és hatalmas pizsibulikat csapunk majd minden hétvégén. Akkor még nem gondoltunk arra, hogy belecsöppenünk egy vámpírokkal, boszorkányokkal teli világba, na arra meg pláne nem, hogy mi is egyek leszünk közöljük. Akkoriban mindig, sokkal másabb volt.
Aztán fogalmam sincs mi történt. Bonnie a fejéhez kapott, kiugrott az ölelésemből és sikoltozni kezdett. A végtagjaim megdermedtek, kisebb sokkot kapva, tátott szájjal meredtem a szenvedő barátnőmre, és fogalmam se volt mit kéne tennem. Erre nem készítettek fel a nyuszivadász-tanfolyamon. Aztán már csak annyit fogtam fel az eseményekből, hogy két kéz egy hatalmast lök rajtam, én nekizuhanok az egyik könyvespolcnak, és egy hatalmas robbanás után, a könyvlavina alatt elnyel a sötétség.

A hangulat a tetőfokára hágott. És ezzel nem volt semmi probléma. Nem érdekelt minket se a jövő, se a múlt, sőt még talán a jelen sem. A lényeg, hogy régen éreztem már magam ennyire felszabadultnak, és ez az egyetlen érzés, amely segítségével végre képes voltam végre túltennem magam valamin. Csak táncoltunk, táncoltunk és táncoltunk. Az idő elvesztette a jelentőségét. A tizedik számnál már körülbelül azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
- Care! - szerintem egy kicsit sokat ittunk, nem gondolod? - kérdeztem kissé akadozva.
- Üljünk le egy kicsit! - mondtam, és elindultam a kanapék felé. Azt nem tudom, hogy kerültem oda, de valamilyen csoda folytán épségben odaértem, és lefeküdtem.
- Miért ilyen igazságtalan ez az élet? - tettem fel a költői kérdést.
- Utálom ezt! Utálom ezt az egészet! - mondtam, és Care szemébe néztem, aki velem szemben feküdt.
- Azt hiszem ki leszünk nyírva. Megittuk majdnem az összes piát! - mondtam, és elkezdtem szakadni a röhögéstől. Ám a nevetés lassan sírássá változott, és zokogva zuhantam vissza a párnák közé.
- Care! Kérlek ígérj meg valamit! - mondtam, és próbáltam a lehető legkomolyabban beszélni.
- Ígérd meg kérlek, hogy TE soha nem hagysz el, és hogy mindig mellettem leszel. Kérlek! Szükségem van arra, hogy kimond. Könyörgöm! Én annyira egyedül érzem magam. - mondtam, és újra visszazuhantam a biztonságot jelentő kanapéba. Ekkor viszont olyan szinten elkezdett fájni a fejem, hogy olyat még soha életemben nem éreztem. Már nem nem csak a fejem, hanem az egész testem fájt. Felugrottam, és elkezdtem hangosan ordibálni.
- Elég volt! Hagyd abba! Fejezd be! Care! Segíts! ÁHHHHHHHHH - kiábaltam, de az utolsó sikoly már a torkomra fagyott. Nem tudtam, hogy mi történt velem. Egyszerűen csak megtörtént. Éreztem a magamból kitörő energiát, és hogy Care tíz méterrel hátrébb repül, egyenesen nekivágódott az ajtónak. A bútorok mind elmozdultak a helyükről a nappaliban. Majd egy utolsó energianyaláb után a bútorok felrobbantak. És minden elsötétült körülöttem.

A részeg boszorkányomnak

- Nem vagy gyenge csak ember Bonnie. Attól még, hogy boszorkány vagy nem vagy acélból, csak egy egyszerű ember - néztem rá sajnálkozva, hiszen tudom mit érezhet. Mattel is szakítottunk "párszor" és én is ki voltam, ittam egy sort másnap meg hála a másnaposságnak semmire nem emlékeztem. Egyszer még küldtem is neki egy SMS-est olyan hangulatba mintha még együtt lennék, miközben előző este tett lapátra. Nem nézett hülyének. Áh nem, dehogy. Pff.
- Sértették a büszkeségedet mi? Ismerős - nevettem el magam kínosan, miközben jól meghúztam Damon értékes kis kincsét. Ezért valószínűleg megint megtépjük egymás haját. Hm, azok a szép emlékek... ~ erre a gondolatra pedig hangos kacagást hallattam. A karjaim elzsibbadtak, csak úgy mint az agyam, és magamban olyan kis táncolhatnékom lett. Mezítláb, köntösben, Stefan pólójába. Erre szokták mondani; no comment.
- Számból vetted ki a szót - feleltem vigyorogva miközben lehúztam az egész üveget. Hm, talán gondolnom kellene a hajamra is, de most nem vagyok abban az állapotban...
- Reggel hajnali kilenckor? - tréfálkoztam nevetve,és megfogtam Bonnie kezét, és bár fogalmam sincs milyen fajta táncot próbáltunk eljárni, talán a tangó vagy a chachacha, esetleg a Care-és-Ninie-féle-lépj-kettőt-előre-és-egyet-hátra fajta ugrálást, de a hangulat már a tetőfokára hágott. A panziót betöltötte a jóizű kacagás, a levegőbe tömény piaszag áradt, és az italos szekrény jó része már üres volt. Nem gondolunk a múltra, nem figyelünk a jelenre, és reménykedünk a jövőben - főleg abban, hogy nem végezzük karóra szúrva az italokért.

A felejtés sosem volt az erősségem. Nem mintha olyan nagy tapasztalatokkal rendelkeznék pasizás terén, de azért soha nem hittem volna, hogy egy szakítás így meg fog viselni. Bármilyen probléma, nehézség jött az életemben, mindent meg tudtam oldani. De elfelejteni sohasem tudtam őket. Ez az úgynevezett elfelejtés művészete, ami nekem nem igazán megy. Legalábbis eddig nem igazán voltam túl sikeres. Nagyon remélem, hogy ez hamarosan meg fog változni. Mert ha nem.......akkor nem is tudom, hogy mi lesz velem. Az ital, amit Care adott,nagyon jól esett, de még jobban esett az, hogy ott volt velem. Nagy erőt adott a jelenléte. Olyannyira, hogy szinte már sikerült is kiűznöm a fejemből a sok bánatot, és csalódást. Szinte.....
- Komolyan mondom nem értem én ezt! Tiszta idióta vagyok. Egy egyszerű szakítás így gallyra tesz! Hogy lehetek ennyire gyenge? - tettem fel a költői kérdést magamnak.
- Amúgy kérdésedre válaszolva, ő volt az aki szakított velem. És ez volt a legszörnyűbb az egészben. Egyszer az életben nem én voltam a határozottabb. És ez szabályosan idegesítő. - mondtam, és kezembe temettem az arcomat. Igyekeztem magamból kiűzni ennek az estének még az emlékét is. Majd töltöttem magamnak abból a finom italból, amit Care hozott. Éreztem, hogy az alkohol megteszi a hatását. Egyszerre azt vettem észre, hogy nagyon jó kedvem van, és úgy éreztem , hogy talán még a világot is meg tudnám váltani. Felpattantam.
- Care! Nincs valami CD ebben a házban? Olyan táncolhatnékom van. - mondtam, majd meg sem várva a választ elkezdtem kutatni. Meg is lett az eredménye. Megtaláltam az egyik kedvenc CD-met. Ki hittem volna, hogy Stefan-nak és Damon-nak ilyen kimagaslóan jó zenei ízlése van?
- Gyere Care! Buli van! - mondtam, majd megragadtam a karját, és behúztam magam mellé. Nevettem, nevettem és nevettem. Végre felhőtlenül jól tudtam magam érezni. Tudtam azonban, hogy ennek viszont meglesz a következménye.

A válaszára felcsillantak a szemeim. - Hogy mi? - kérdeztem ledöbbenve magam elé nézve. A kezem a mellkasán pihent, és még mindig nem tudtam felfogni, amit az imént hallottam. - Kimozdulunk? - húztam egy széles vigyorra a számat. Lehet, hogy mondjuk a birtok közelében leszünk, de az is valami. Újra a friss levegőn lehetek. Már alig várom.
- Mit ácsorogsz itt? - kérdeztem lelkesen. - Hát készülj! - fogtam meg a kezét, és elkezdtem a szobája felé húzni, addig legalább én is átöltözök, meg megcsinálom a hajamat, hogy egy normális emberként nézhessek ki. Bár sosem leszek normális az biztos.

/folyt. Damon szobája/

Figyeltem, ahogy feláll, és elmosogat. Mi nem igazán eszünk normális kaját, vagy ha mégis, akkor nem itthon. Bőven elég, ha megiszom a napi vért, és ennyi. Megvan a táplálék. Mondjuk néha én is megkívánok egy kis csokit, vagy hasonlót, de azért annyira nem szorulok rá.
- Hát, még nem próbáltam, de szerintem tudnék. Bár... ahhoz túl jól nézek ki. - mondtam, és önelégülten elvigyorodtam. Tudtam, hogy jól nézek ki, hogyne tudtam volna? Könyörgöm... Bármelyik lányt megkaphatnám. De nekem csak Elena kell. Egy pillanatra eszembe jutott Bonnie... beszélnem kéne vele erről a varázslatról. Ha nem is a szobába, azért a házba bezáratnám Elenát. De neki nem szólok, inkább csak mi tudjuk, még kiverné a balhét. Szóval inkább lapítok. Mondjuk egy Klaus kinntartó varázslat sem lenne rossz... Viszont akkor minden nap minden percében odakint állna, és várna ránk. Vagy beküldene egy boszorkányt, hogy szedjen ki minket. Vagy egy vérfarkast.. Nem tudom, de megoldaná. De most nem erre gondolok.
- Én is szeretlek. Nagyon. - mondtam, amikor odajött, és átkarolt. Lágyan megcsókoltam, majd elgondolkodtam.
- Szerintem felveszek valami normális ruhát, és akkor elmehetnénk valahova. De csak a környékre, amíg nincs telihold, addig nem kell félnünk Klaus-tól. - mondtam elmosolyodva.

Mezítláb talpam hangtalan lépteket hagyott maga mögött a folyosón, a köpenyem pedig halkan suhogott a reggeli szellőtől. Igazából nem számítottam senkire akivel összefuthatok ilyen kora hajnal, mivel Elena és az ő drága Mr. Pöcsfeje vagy egymást szórakoztatják valahol vagy a párnájukat, más pedig tudomásom szerint nem tartózkodik a panzióba. Bár kitudja, hiszen ez a ház tisztára olyan mint egy természetfeletti lényeknek fenntartott hotel, hol jönnek, hol mennek a farkasok, boszik, vérszívók be és ki az ajtón. Régi ismerősök, elveszett rokonok... Itt minden megtalálható, ugyanis ez itt a Salvatore-talált-tárgyak/emberek osztálya. Na jó azt hiszem mára elég volt a cinikusságból tartalékolnom kell valamit Pöcsifejnek is, nehogy sértés nélkül maradjon szegény...
- Say my name, sun shines through the rain, A whole life so lonely, and then you come and ease the pain, I don't want to lose this feeling... - dúdolgattam magamban, miközben leszökkentem a lépcsőn, és a wishky-s polchoz léptem, és egy jó minőségű, drága, italból öntöttem magamnak egy keveset. Szeretjük Damont, de még jobban szeretjük Damon italait. Hirtelen halk, lopakodó lépésekre lettem figyelmes a hátam mögül, de amikor megfordultam már két vékony is kéz részesített meleg ölelésben. Hála a jó reflexeimnek a pohár a kezembe maradt, és még Bonniet is sikerült ugyan olyan erősen, és boldogan visszaölelnem. Te jó ég! Hiszen ez Bonnie! Mióta nem láttam? Egy hete? Lehet az kettő is! Annyi mindenről maradtunk le egymás életében, annyi pletykálást, nevetést szalasztottunk el...
- Bonnie! - sikoltottam az örömtől, hatalmas vigyorral a képemen és egy kicsit eltoltam magamtól, hoy jobban szemügyre vegyem. Hm, kisírt szemek, régi, egyéves farmer, tavalyi kollekciós felső, és sáros csizma. Egyértelmű jelei a lapátra kerülésnek, vagy tevésnek.
- Te vagy ő? - tettem fel rögtön a kérdést kíméletlenül és lehúztam a maradék italt is. Ilyen esetben a minimum egy pohár nagyon erős szesz.
- Kérsz egyet?! - mutattam felé a poharat, de meg se várva a válaszát, öntöttem neki egy jó nagy adagot és szó nélkül a kezébe nyomtam. - Húzd le, jót fog tenni - tanácsoltam, halványan elmosolyodva, magamba pedig hozzá tettem;bár Damonnak kevésbé...

Az otthonomnak nevezett házba nem mehettem vissza, mivel most már a Salvatore panzió az új otthonom. Ezt éppenséggel Damon-nak köszönhetem, aki megengedte, hogy ott lakjak náluk, és tudjak vigyázni Elenára. Hamar elértem a panzióhoz, talán előbb is mint szerettem volna. Nem vágytam másra csak egy forró fürdőre, és egy hosszú alvásra, ami talán elfelejteti majd velem a ma történteket. Igyekeztem kiszellőztetni a fejemet, és semmi jelét nem mutatni a szomorúságomnak. Könnyeimet hagytam hadd szálljanak a levegőben, majd egy zsebkendővel alaposan megtöröltem az arcomat. Végre készen álltam, hogy hazatérjek. Lassan beléptem az ajtón. Amilyen lassan nyitottam ki, annyira lassan is zártam be. Minden lépést előre meggondolva lépkedtem, szinte már lopakodtam. Nem akartam nagy zajt csapni, hiszen korán volt még. De ahogy hallottam, már mindenki fenn volt. Miközben ezen gondolkodtam, megjelent előttem egy árnyék. Aztán kisvártatva megjelent az árnyék birtokosa is. Caroline. Vajon mit kereshet itt? Tettem fel magam a kérdést. Ám mielőtt megszólalhattam volna, egyszer csak átvette felettem az uralmat a szomorúság, és a bánat. Se szó, se beszéd odaléptem Care-hez, átöleltem. Ez már igazán hiányzott. Végre valaki, aki igazán szeret, és aki igazán törődik velem. Ennek a személynek az ölelése a világ összes kincsénél többet ér.

- Hát nem is tudom. - kacsintottam rá, majd felálltam az asztaltól, és elmosogattam a tányéromat. Nem szeretném magam után rumlit hagyni, hisz elvileg én itt egy vendég vagyok. Bár nem én választottam ezt, hanem meg vagyok vonva attól, hogy kilépjek. Ki miatt is? Hát persze, hogy miattam. Amióta volt a kis kiruccanásom, és Klaus megtalált szinte mindig van valaki velem együtt. Sajnos. Néha jól esne bevackolni magamat a takaró alá, és írni a naplómba, amit nagyon rég vettem már elő.
- Te elhízni nem is tudsz. - öltöttem ki rá a nyelvemet, és jobban szemügyre vettem izmos testét. Néha azon kapom magam, hogy nem is a szemét nézem, hanem gyönyörködök rajta. Olyan jó testet birtokol, de amiért én beleszerettem az a szíve. Még az elején ezt el se tudtam volna képzelni, hogy Damon Salvatore-ral valaha együtt leszek. A kijelentésére úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Csak elengedtem a fülem mellett. Megtöröltem a kezemet. - Kész vagyok. - odaléptem hozzá, és átkaroltam. - Szeretlek. - suttogtam. A tudatára szeretném adni, hogy én mennyire is imádom őt, hisz ki tudja. Bármelyik percben meghalhatok.. - Mi a következő teendőnk? - néztem fel rá mosolyogva.

- Szerinted? - kérdeztem vigyorogva, majd néztem, ahogy eszik. Hálisten befejezte au "erotikusan eszem a virslit" című attrakciót. Jó is, hogy abbahagyta, mert már az én virslim is kezdett mozgolódni odalent, ami jelenleg nem éppen jó. Na, majd 10 perc múlva.
- Hát... jól nem lakok tőle éppen, de elég. Nem akarok elhízni. - kacsintottam rá, majd elvigyorodtam.
- Neked sem ártana visszavenni a virsliből. - viccelődtem. Természetesen Elena fantasztikusan nézett ki, egyáltalán nem volt elhízva egy kicsit sem. Ha el is lett volna, nekem úgy is jó lenne. Szeretem én őt mindenhogy, de azért inkább őrizze meg az alakját.
- Na, akkor kész vagy, ugye? - kérdeztem vigyorogva. Ki akartam találni valami jó programot, kezdett kicsit izé lenni, hogy állandóan csak szexelünk és szexelünk. Kéne valami romantikus, vagy olyan, amit egy normális pár szokott csinálni. Bár most félek kivinni Elenát a Klaus-ügy miatt, de majd valami olyan helyre megyünk, ahol nem talál meg.

- Mi én borzasztó mégis miért? - tetettem az ártatlant, és pislogva néztem rá, majd ismét beleharaptam, és elmosolyodtam. Imádom a virslit, de nem csak azért, hanem mert finom is. Kicsinek nem annyira szerettem, de ez már megváltozott.
Egy tasak vért vett elő. Nem értem, hogy miért nem hajlandó legalább egy kortyot inni a véremből, de mindegy nem erőltetem. Nem is baj, ha nem tudja, hogy milyen erős vérrel rendelkezek. Ezért nem is szabad semmilyen külső vámpírnak megtudnia. Nem is tudom mi lenne a végén. Akkor már nem csak Klaus-tól kéne engem félteniük.. Legalább a véremet majd tartogatni fogom, amikor tényleg szükség lesz rá. Főleg, hogy most Damon Klaus után fog nyomozni. Hamar befejeztem, és ittam egy pohár vizet. - Teli vagyok. - jelentettem ki, és megfogtam a hasamat nevetve. - És te attól.. - böktem a tasakra. - Jól laktál? - vontam fel a szemöldökömet utalgatva.