Elijah, mindenki kedvence

Név: Elijah
Faj: vámpír
Születési dátum:1025/vámpírrá:1050-ben
Kor: kb. 25, de valójában: 1100 körül
Foglalkozás: a fedőszöveg szerint történész, de valójában Elena Gilbert megtalálása és feláldozása
Tulajdonságai: Elijah igazságos és fensőbbséges személyiség, aki nem tűri, ha lekezelik őt (nem mintha bárki megpróbálná). Elszánt és céltudatos. Soha nem hibázik.
Előtörténet:

Mi lehet oly bódító, fékezhetetlen, amely képes arra sarkallni valakit, hogy öljön? Talán az a vörös nedű, ami minden élőlény bensőjében csörgedezik? A vér. Az volt életem első pillanata, első lélegzetvételem, a legelső másodperc, amikor mindent olyan pontosnak és áttekinthetőnek láttam, a perc mikor először éreztem a nyelvem hegyén az ízét. De nem is az volt benne a legfantasztikusabb, hanem, hogy én vehettem el, el valakiét; oly forró volt még mikor a számba került s nem érezve bűntudatot, hogy otthagytam a testet. Létfenntartás. Ennyi az egész. Leporolod a kezed, majd, hogy még inkább tisztábbnak érezd, a kabátodba is beledörzsölődöd a markod. Egyszerű. S nem hozzászokni kell, élvezni!

Egy grófi címmel bíró, nemesi családban születtem Firenzében. Az anyám tekintélyes, érzéketlen személyiség volt, aki többre tartotta a pompát, a pénzt, mintsem, hogy velem törődjön. Nevelőt fogadott mellém, hogy az foglalkozzon velem, hisz én is csak érdekből fogantam. Máig felrémlenek előttem anyám kemény, durva vonásai s érzelemmentes arca, amin soha nem mutatkozott más, a sablonon kívül. Az apámra mindig csak úgy emlékszem, mint egy fékezhetetlen, kegyetlen emberre, aki azzal próbálta fenntartani és egyben megmutatni, hogy férfi, hogy verte a családot. Az anyámat, a bátyámat, Nicklaust és engem.

Nicklaus türelmetlen, és hatalomra éhes volt, ámbár ha nem is az irántam táplált „nagy” szeretete sarkallta arra, hogy megkísérelje megölni az apánkat, talán az anyánk miatt tette. Nem tudom. De ebbe a kísérletbe bele is halt. Emlékszem még mennyire megrémültem, amikor láttam a bátyám holtestét a fényesre pucolt padlón. Alatta mérhetetlenül sok vér volt. A fejéből pulzált. Amikor apám végzett elment otthonról. Anyánk eltűnt valamerre a házban, hogy ne kelljen néznie a fia testét, gondolom arra gondolva, hogy ráér eltakarítani azt. Számított rá, hogy mikor a férje hazaér és nem találja ott a testet őt is megveri. Furcsa, pszichotikus gondolat. Odalépdeltem a bátyámhoz, sejtelmem sem volt, hogy mit tehetnék. Leguggoltam és végigsimítottam utoljára az arcán. Bármennyire is távol álltunk egymástól én mindig igyekeztem a kedvében járni. Ő volt az, aki a családban betöltött szerepét féltve, inkább eltávolodott tőlem és úgy tekintett rám, mint aki elvette tőle, ami csakis neki járt.

A gyerekkorom ezek után csak méginkább törődésmentesen telt, így rövidesen bezárkóztam, durvává és türelmetlenné váltam, akár csak az anyám. Ezen párhuzamra csak később döbbentem rá, de akkor már nem tudtam visszaforgatni az időt, megváltoztatni a viselkedésemet. Nem törődtem az emberekkel, sőt már ha csak hozzám szóltak palló alá akartam vetni őket. Napokra tűntem el, egy szó nélkül s mikor hazatámolyogtam úgy járhattam, kelhettem a házban, mint egy kísértet; senki nem vette észre a hiányomat. Egy napon, mikor hazaértem az akkoriban oly gyakori kószálgatásokból, az anyámat találtam holtan a konyha hideg, fehér kövén. Hát őt is megölte! Tehetetlenség, gyávaság és félelem.
Nicklaus tudná, mit kell tenni. Ő megtette, amit kellett. És meghalt. Apám nem volt aznap sem otthon. Pedig én is megtettem volna, amit kell.

Pár napra rá eltemettem anyámat. Nicklaus sírja mellé. Nem voltunk család. De úgy éreztem így helyes. Aznap úgy éreztem muszáj valahol levezetnem a dühömet. Csinálnom kellett valamit. De végül csak lerogytam a bátyám sírfája elé és átkoztam magam amiért nem vagyok olyan bátor, mint a testvérem. De akkor valami megragadta a torkomat, a földhöz vágott, mígnem Nicklaus emelkedett ki a földből. Rémisztő volt. Horrorisztikus. Megfogott, a földhöz vágott és elkezdett püfölni. Teljes erőből. Nem értettem miért teszi ezt. Addig ütött, amíg végül nem bírtam tovább. Meghaltam. Éreztem, ahogy a fejem hozzávágódik egy sziklához. Majd betörik. Addig nem tudtam milyen érzés a halál. Mert az egy érzés. Emberi érzés. Vegyes és gyomorforgató, mert valahogy még mindig a tudatodnál vagy. A bátyám. Megölt. Megtette velem azt, amihez eddig nem volt ereje vagy elegendő bátorsága.

De mégis felébredtem. Azt nem tudtam hol, de mint kiderült egy kriptában voltam. Hideg volt és hullaszag. Akkor még nem bírtam kinyitni a szemem, sőt még mozogni sem, míg a fejembe nem hasított a fájdalom. Kétrét görnyedtem, leborultam a földre, hörögve kaptam a számhoz; a két szemfogam hegyessé, hosszúvá vált és újra látni kezdtem. Több órás vergődés után, múlni látszott a fájdalom, de a torkom iszonyatosan kapart. Két lábra álltam, mozogni kezdtem és igyekeztem megtalálni a kijáratot. Egy fél pillanatra megszűnt a kényszer, hogy oltsam a szomjamat és megpillantottam az apám nevét felvésve egy kriptaágy szélére. Visszahőköltem és kiástam magam a helyről. Az első, amit megláttam egy folyó volt. A vízhez rohantam, kirázva a szemfogaim idegen képét a fejemből. Úgy hittem csak képzeltem az egészet. De a víz ezúttal nem enyhített szomjat, nem tompította a torkomban vergődő fájdalmat, viszont egy ritmikusan dobogó szív hangja, felkeltette az érzékeimet, a kíváncsiságom. Követtem a hirtelen egyre kifinomultabbá vált fülemet, mikor megláttam egy rövid, szőke hajú cselédlányt, akinek puha, selymes bőre most még kívánatosabbnak tetszett. Félretoltam a látványban megakadályozó faágakat, hogy még inkább rálássak. Ez nem olyan sóvárgás volt valami iránt, mint mikor meg akarsz valamit kapni, képes vagy érte harcba szállni… Nem! Ez valaki másnak volt az akarata, a kívánalma; egy másik lényé a testemben, mintha egyszeriben ketten lettünk volna. Elnyomta az emberi tudatom, s lopakodó vad módjára közeledett a lány felé. Éles látásom a cseléd minden egyes porcikáját aprólékosan végigszemlélte, majd a nyakán állapodott meg. Már-már láttam az egyenletesen lüktető ütőerét, aztán, mint aki tudatát vesztette, rárontottam. A szemfogak újfent megnyúltak, de most már felületet is találtak, amibe belemártódhattak. Egyik kezemmel befogtam a lány száját, - furcsa mód, mintha mindig is ezt gyakoroltam volna - a másikkal pedig elsöpörtem a szőke hajtincseket, hogy még inkább hozzáférhessek a nyakához. Erőtlenül vergődött kezeim közt, ezzel egyre nagyobb vigyorgásra késztetve. Nem vártam tovább, belevájtam a fogam a nyakába. Ahogy a vér beáramlott a számba végtelen kielégülés lett úrrá rajtam.

Minden, amiért eddig siránkoztam, éltem értelmetlenné vált, helyette új irány és élet rajzolódott ki előttem. Egy szabad akarattal rendelkező élőhalotté, egy vámpíré. Hamar hozzászoktam ehhez az életstílushoz, azaz nem kellett beletanulni, mintha ez lett volna mindig is a lételemem.
Kezdetben csak az utcán kujtorogtam, de mikor lehetőségem volt rá, hajóra szálltam és Bulgáriában kötöttem ki. Kezdetben jól menő kocsmákban szolgáltam fel, de arisztokrata vérvonalamnak köszönhetően hamar rájöttem, hogy én vagyok az, akit megillett az efféle bánásmód. Neveltetési ártalom! Rövidesen rádöbbentem, hogy rendelkezem vámpírképességekkel, úgymint emberfeletti gyorsaság és szokatlanul nagy erő. Csak akarnom kellett és fájdalmat okozhattam akárkinek. Habár szerettem irányítani az embereket, nem voltam csaló, se gyilkos, hogy törvénytelenül jussak munkához.
Így egy ócska, mocskos helyen kaptam állást, mint cipőpucoló. Nem volt egy hálás állás, főleg, hogy nekem ezt cselédek csinálták meg egykor. Amikor már 2 hónapja dolgoztam ott, egy igen finom, nemesember tért be az üzletbe és a szolgálataimat kérte. Klaus néven mutatkozott be s az öreg cipésszel sokáig társalgott, mígnem az öreg egy szó nélkül vette a kabátját és kisétált az üzletből. Értetlenkedve néztem utána.
- Mi? – kérdeztem, de az csak becsapta az ajtót. Válaszra méltatva néztem Klausra. – Mit mondott neki?- követeltem a választ, majd felálltam a székből, hogy szemmagasságba kerülhessek vele. Fenyegetően közelebb léptem hozzá, de nem hátrált meg. A szája szélén szánakozó vigyor feszült. Nem tűrtem, ha lenéznek, vagy alábbvaló félként kezelnek, eszerint vámpírgyorsasággal a falhoz nyomtam, aztán a nyakára feszülő fájdalomra koncentráltam. Falba ütköztem.
- Нито, Нито – nem, nem ciccegte bolgárul. – Elsőnek nem rossz, tesó – fanyalgott. – De korábban kell kelned ahhoz, hogy szembeszállj velem – vigyorodott el, majd kivillantotta szemfogait és földhöz vágott. – Le kell vetkezned ezt a felsőbbrendű viselkedést, ha velem akarsz jönni– dörzsölte meg csupasz állát.
- Nick…?
- Klaus. Csak Klaus – nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. – Nos, hajlandó vagy megalkudni?
- Megalkudni? Megöltél.– Levette a nyakamról a lábát és engedte, hogy felálljak.
- Bizony ám. Szövetség, egy klánban – tudósított - Védelem a házi kedvenceimnek – kacagott fel.
- Mit képzelsz? – förmedtem rá. Tisztában voltam vele, hogy erősebb s az életemmel fizethetek a büszkeségemért, de nem voltam hajlandó fejet hajtani előtte. – Azok után, hogy…- háborogtam. A szemem alatt lévő erek kirajzolódtak, szemem feketévé vált. Nem tanultam még meg kezelni a haragomat; egyedül voltam, magamnak kellett kitapasztalnom a vámpírlét gyengeségeit.
- Ha nem hát nem – sóhajtott fel unottan és a kijárat felé indult – Apropó – fordult vissza színpadiasan. – Örökké egy ilyen purdéban kívánsz élni Elijah? A sötétben, mint holmi földnélküli paraszt? – mondta undorodva. – Akkor soha nem tudod meg mire lennél képes. - azzal megfogta a kilincset, hogy távozzon.
- Várj! – kiáltottam. – Mire gondolsz? – ördögi vigyor terült el az arcán, magához intett. Engedelmeskedtem. Néhány másodpercig az ujjai közt forgatott egy érmét, gondolom azt, amit a cipőfényesítésre szánt.
- Vér, nők, hatalom– sorolta.
- Azt hittem ezek a te kedvenceid.
- Elsők vagyunk, Elijah. Te is képes vagy arra, amire én – egy undorodó grimasz suhant át az arcán. – Átváltoztatni a halandókat. Vámpírrá.
- Miért tenném? Ezzel jót cselekszem?
- Minden bizonnyal. – Kacagott.

Ezután bevezetett a vámpírok világába, ahol, mint az Első vámpírok egyike, felfedte számomra, hogy milyen különleges képességekkel bírok. Olyanokkal, ami másnak nincs. A bizalmába fogadott, mígnem a jobb kezévé váltam; ugyanolyan körmönfont és hűvösen egyenes lettem, akárcsak ő. De közben megtartottam az arisztokrata viselkedésemet is, mígnem az „igazságos” Elijahként ismertek meg. Lassanként egyenrangú félként viselkedtünk egymással, hasonló képességeink révén pedig, versenytársakká lettünk. De nem felejtettem el, ki is ő, és mit tartogathat még magában.
50 év múlva megismertetett egy Charlotte Petrova nevezetű hölggyel, kinek hamvas bőre, és csokoládébarna szeme maga alá temetett. Klaus megkért, hogy én legyek a védelmezője, mert csak bennem bízik a klánból. Beleszerettem, holott Klaus rajongott érte. Meg kellett tagadnom a lány érdeklődését, ellenben vonzódtam hozzá. Kívántam a vérét, csókját, de a személyiségének szépsége még inkább elvarázsolt.
Aztán mégiscsak engedtem neki. Évekig lopott csókok andalítottak és fertelmes bűntudat gyötört, még nem Klaus elmondta, hogy a lányt a 18. születésnapján vámpírrá változtatja, hogy örökre vele lehessen. Azonnal értesítettem Charlotteot akivel kiterveltük, hogy megöljük Klaust, másképp nem lehetünk együtt. Egy sámánhoz mentünk, aki még régről tartozott nekem, így rá tudtam venni, hogy olyan igézetet tegyen Klausra, amitől legyöngül. Megtette, de a Nap és a Hold átkát is beleszámította az árba, miután a vámpírok nem járhatnak napfényen, a vérfarkasoknak pedig minden teliholdkor át kell változniuk. Talizmánokat készített nekünk, hogy az védjen meg minket a napfénytől.
A varázslathoz szükséges volt egy vámpír, egy vérfarkas és egy ember, valamint egy holdkő, ami lezárja az átkot. Az emberi áldozat Charlotte volt, aki önmagát ajánlotta fel erre a célra. Természetesen nem akarta megöletni magát, csak nagyszerű lehetőséget biztosított Klaus előcsalogatására. A terv az volt, hogy miután ivott a véremből, megöljük, majd elküldjük a halálhírét Klausnak. Ekkor az átok már élni fog, így a férfi a napfény hatására meggyöngül, ekképp pedig le tudom szúrni őt.
De a szálak kicsúsztak a kezünkből. Valaki elhíresztelte, hogy bizonyos boszorkányok és egy sámán a vámpírok és vérfarkasok ellen szövetkezik. Klaus az egész klánnal felfegyverkezve érkezett a helyszínre, mikor Charlotte szívébe döfték a kést. Éktelen haragra gerjedt; lemészárolták a boszorkányokat és majd mindenkit a helyszínen, de a sámán még épp idejében fejezte be az átok elmondását. Nem derült fény arra, hogy mi álltunk a háttérben, de néhány életben maradt boszorkány elmondta az igazat és talizmánokat készített az Elsőknek. Eközben én egy boszorkánnyal a kriptába siettem, ahova Charlotteot vitették.
Megnyugodtam, hogy nem esett baja, de az átok gondolata rossz érzéseket váltott ki belőlem. Valahogy meg kell törnünk, de azt nem tudtuk hogyan mikor is a boszorkány elmondta, hogy bármely Petrova leszármazott alkalmas az átok megtörésére. Azonban arról is tudósított minket, hogy aki megtöri az átkot, meghal. Lehetőségünk nyílt rá, hogy Klaust újfent megkíséreljük megölni.
Visszatértem Klaushoz és néhány évtizedre egyedül kellett hagynom Charlotteot. Ezt követően jelent meg az első hasonmás; a nő, aki feloldhatja az átkot. Klaus megbízott, hogy találjam meg őt, de nem tudtam, hogy hol keressem, így a családján keresztül kellett eljutnom hozzá. Végül csak a nővéréről szereztem információt, aki egy Mrs. Suwestorm nevű nemes hölgy vett gondozásba. A nő szerint - aki szintén vámpír volt – a lány elszökött tőle, de tudomása szerint a húga keresésére indult. Hosszú évekig kellett kutatnom utána, ugyanis Betty Jane remekül tudta, hogyan ne hagyjon nyomot maga után.
De aztán mégis megtaláltam. Egy volt a baj vele: gyönyörű, okos, kivételes lány volt. Elvarázsolt és szoros kapcsolat bontakozott ki közöttünk. E közben Klaus folyton traktált a hasonmás ügyével, de közben nem akartam elárulni Bettyt. Persze nem feledkeztem el Charlotteról sem. Az iránta érzett szerelmem sem halványodott. Végül muszáj volt elárulnom valamelyiküket; kiszedtem Bettyből azokat az információkat, amiket eddig megtudott a nővéréről, mint később kiderült Katerináról - és elhagytam. Értesítettem Charlotteot és Klaust a fejleményekről. Magamban pedig örökre elhallgattam a szenvedélyes kapcsolatomat a Pierce nővérrel.
De Katerina kijátszotta Klaust s minket is; egy Trevor nevezetű vámpír segítségével megmenekült és vámpírrá változott. Akkori tudomásunk szerint a Petrova vérvonal kihalt, vele együtt az esély is az átok megszűnésesre. Elhagytam Klaust, hogy Charlotteal lehessek, de rá 500 évre a fülembe jutott, hogy újabb hasonmás van jelen. Két szökött vámpír, Rose és Trevor a bocsánatomért esedezve mondták el, hogy hol tartózkodik a lány. A városba utaztam, mint történész, aki a város múltjáról kíván írni. Két szövetségesemet is beépítettem a játékba: Lukát és az apját Dr Jonas Martint, a hűséges boszorkányomat, ki csupán azért volt hozzám annyira lojális, mert sakkban tartottam Greta nevű lányával, így számukra is érdek volt Klaus halála. Eközben Charlotte a háttérben maradt, arra az esetre, ha szükségem lenne a segítségére. Elena Gilbert, a hasonmás, a szabadság kulcsa…