A város főtere

//Befejezett. folyt. Johansson Villa//

Annyira aranyos volt, ahogy felajánlottam, hogy akkor menjünk hozzá. Először kicsit megdöbbenve néztem rá, de aztán azonnal jó ötletnek tartottam és egy tea tényleg jól esne -bár lehet jobban járunk, ha magamnak csinálom meg- így mi akadálya lenne.
- Hát ha nem fogok zavarni...- néztem rá, aztán elmosolyodtam. Elég érdekesen nézett rám, a tekintetéből valami olyasmit lehetett kiolvasni, hogy "miért is zavarnál?", de hát meg kellett kérdeznem. Közben lassan elindultunk valamerre, mert tulajdonképpen fogalmam sem volt, még csak sejtésem sem, hogy merre lakhat. Ez a gyors 5 perces történet magáról azért nem teljesen elegendő, még ezernyi dolog van amit szeretnék róla megtudni, de hát remélem erre lesz időm.
Miközben sétáltunk egyszer csak nagy csend telepedett ránk és ahogy Jason arcára néztem láttam rajta, hogy valamin gondolkodik és az a valami túlzottan nem dobja fel.
- Látom valamin nagyon gondolkozol, van kedved elmondani?- puhatolóztam, de nem akartam faggatni, ha van kedve, vagy ha rám is tartozik úgy is majd elmondja.

A kékszemű kis boszikámnak!:
-Hát akkor gyere hozzánk.- mondtam ki a mondatot, egy nagyobb mosoly kiséretében. Majd, ha lehet eggyáltalán olyat mondani, még közelebb húztam magamhoz.
-Lenne hozzá kedved??- és megszorítottam a kezét.- Akár teát is fözhetek neked, de vigyázni kell vele, mert egyszer majdnem felgyujtottam a házat.- ujjból egy mosolyhullám szaladt végig az arcomon. Emlékszem minden eggyes részletére. Felraktam, hogy forrjon, aztán leültem a számítóépemhez. Majd hirtelen rohant hozzám Scar, hogy a nagypapánk szívrohamot kapott. Mi meg rohantunk a kórházba. Mire odaértünk ő vidáman üldögélt az ágyon és azt mesélte, hogy mi a fenéért ráncigálták el a cukrászdából. Egy héttel utána elutazott, és soha többé nem láttam. Mindig is egy furcsa ember volt jellemző volt rá az eltűnése is.
Mondjuk az utolsó részlete ennek a történenek kissé felkavaró. A gondolatmenet közben meg itt van ő, ő: Jenny épp a szemembe néz, és fontolgatja a választát. Gyönyörű kék szemek ezek, amellyek tökéletesen illenek a hosszú szőkésbarna hajához, mély kék pulóveréhez, amihez nagyszerű választás a sok színes papírzacskó.
De én illek eggyáltalán mellé?? Gondolkoztam magamban, és egyre inkább bizonytalanodtam el.

Még mindig egy nem túl nagy fa alatt ácsorogtunk és lehetett látni, hogy egy fatózáporral nem fogjuk megúszni. Nagy sötét felhők, egy sűrűbb és nagyobb szemű esőcseppek, minden ami egy kiadós kis viharhoz kell. Nem vagyok oda az esőért, sőt, valahogy jobban kedvelem a száraz napos időjárást, de szerintem ezzel sokan így vannak. Az eső után rendben, hogy tisztább a levegő- ezt az egyet szeretem benne - de olyan lehangolt minden, mikor esik. Lassan fázni is kezdtem és a következő pillanatban egy rettentő nagyot dörgött az ég.
- Hát, egy hamar nem lesz vége ennek..- mondtam és szorosan Jason-höz bújtam. Gondolkoztam, hogy mit kéne csinálni, mert körülbelül fél perc múlva ránk szakad az ég és úgy fogunk kinézni, mint egy felmosórongy.
- Mára elég volt a vásárlásból, azért nem vagyok az a vásárlás mániás, de néha jó. A beszélgetés az jó lenne.- mondtam és örültem neki, hogy annyira aranyos, hogy még vásárolni is hajlandó lenne eljönni velem.
- Nah akkor gyorsan valami jó ötletet, hogy hova.- néztem rá és reméltem, hogy van valami jó ötlete. Gondoltam rá, hogy esetleg akkor menjünk hozzánk, de én nem lakok valami közel. Mire odaérünk..akkora csurom vizesek leszünk az biztos.

Jennynek: <3
-Eddig nem vettem észre miben lennél nehéz eset.- mosolyodtam el. majd ujjból az égre néztem. Egyre vastagabb fekete felhők gyülekeztek. Mondjuk még csak sovány esőcseppek hullottak le, de kellett volna találnuk egy jobb helyet mint egy fa. És egyszercsak hangosan dörgött az ég. Beleremegett a föld.
-Jesszus ez hangos volt.- mosolyodtam el. És közelebb húztam magamhoz Jennyt. És a fülébe súgtam huncutul:
-Szerintem itt nem vagyunk jó helyen. El kéne valamerre látogatnunk. Ahogy elnézem, hamarosan leszakad az ég. Én szívesen elkísérlek mégegy soping túrára ha ragaszkodsz hozzá.- és rámutattam, a színes papírzacskókra.- De sokkal szivesebben beszélgetnék veled egy fedéllel a fejünk fölött.-Csak mégis hova mehetnénk?? Elhívjam hozzánk?? Eljönne?? Végülis.., talán?? De meghagytam a kérdéseket magamnak...

Figyelmesen végighallgattam amit Jason mesélt és próbáltam meg is jegyezni, amit csak tudtam, mert elég fura, hogy nem tudtam eddig semmit róla és most így legalább van fogalma arról, hogy kivel is járok.Nem mintha az miatt aggódnék, hogy valami sorozatgyilkos vagy valami egyéb butaság, de illik azért tudni valamit a másikról.
- Hát hol is kezdjem.- mondtam töprengve és közben próbáltam gondolataimban megalkotni egy tömör jellemzést magamról. Nem is volt ez olyan könnyű feladat, mert azért nem illik az embernek agyondicsérni magát, de szidni- se szép dolog szóval valahol a kettő között kéne valamit mondani.
- Kanadában születem és ott is éltem mindaddig, amíg el nm költöztünk. Testvérem nincs és szerencsére mind két szülőm él. Normál átlagos életem volt addig amíg meg nem tudtam, hogy különleges képességekkel áldott meg a sors.- meséltem magamról röviden és tömören.- Szeretek vásárolgatni néha, mint látod, de nem szoktam túlzásba vinni. Egy normális lány vagyok, de egyesek szerint néha nehéz eset.- mondtam az utolsó szavakat szinte nevetve miközben egy fa alá sétáltunk be. Néha egy kicsit nehéz velem, ha olyanom van, de azért nem szoktam senkit sem kiakasztani, azt hiszem.
- Hát itt aztán Tuti, hogy nem ázunk meg.- mondtam viccelődve, de én sem találtam volna jobb helyet ebben a pillanatban.

Eggyetlen kis Jennykémnek :
-Akkro jobb ha kimondom.-moslyogtam rá.- Szeretlek.-ejtettem ki a szavakat könnyedén. Nem esett nehezemre kimondani, pont neki??- Bizonyítsam még??-vontam fel a szemöldököm, és egy puszit nyomtam az arcára.
-Hát, hogy mi is voltam??- kezdtem lassan majd beszívtam a levegőt, és mélyen a szemébenéztem.
-Én tulajdonképpen most úgymond árva vagyok-mondtam zavartan egy kis hamiskás mosolyt az arcomra eröltetve.-van egy nővérem Scarlett de ő most elutazott a nagymamámmal Olaszországba, ott tanítják most Scart. Ha jól értettem.-nézelődtem körbe miközben magyaráztam a történetem. Nem tudom elképzelni, hogy ez neki érdekes lehet, ezért valahogy rövidre próbáltam zárni, a kis mesét...
-Most meg egyedül vagyok otthon, és próbálgatom a varázslást.-és ujjból a szemébe néztem.
- Igen nekem sincs kedvem megázni. De most hova mehetnénk?- tettem fel a kérdést amit semeikünk nem tudott volna megválaszolni. Sok dolog eszembejutott, de minden ötlet furán jött volna ki.... Szóval terelve a kérdést én is rákérdeztem Jenny multjára.
-És akkor most te következel, mesélj magadról.-kacsintottam rá, majd ujjbúl rákulcsoltam az ujjaim a kezére, és arengeteg csomaggal a kezünkön elindultunk egy fa alá. Idéglenesen jó lesz. Nem?

/ a Grill-ből /

Ahogy kiléptünk az ajtón a főtér felé vettük az irányt. nem volt semmi cél, csak úgy szimplán mentünk valamerre. Nem éppen erre számítottam a mai naptól az biztos. Az egész nap csak egy egyszerű vásárlásnak indult, amiből nem egy egyszer és szokványos nap lett. Nem mintha panaszkodni akarnék, hiszen jobban nem is alakulhatott volna. Kicsit éretlenül nézett rám a kérdésem után, de nem értettem miért. Tudta ő, hogy mit kérdezek, de sebaj.
-De csak gondoltam, hogy..szerettem volna tőled hallani..- mondtam neki és közben a szemébe néztem. Szeretem a dolgokat rendesen elkezdeni és lezárni. - Nah de mind egy is. Mesélj magadról valamit, szinte semmit nem tudok rólad.- kérleltem és a szemeben kíváncsiság csillogott. Ez azért tényleg fura, hogy semmit nem tudunk a másikról. Lassacskán közben odaértünk a főtérhez, de az idő nem kedvezett számunkra. Egyre csak gyűltek és gyűltek a felhők és az eső elkezdett szemerkélni. Szuper.
- Hát..gondolom, te sem szeretnél megázni.- mondtam és közben körülnéztem, hogy hova is mehetnénk, de nem volt semmi értelmes ötletem.

-Hogy, hogy mi??-nézetm kissé értetlenül a szemébe. Nem értettem pontosan, hogy ezt mire érti. Nekem ő mit jelent??- Ez nem volt elég magyarázat?- mondtam mosolyogva. mégis kissé furcsállva, hogy nem látom át a helyzetet...
Lassan elindultunk a főtér felé. A felhők az égen elkezdtek gomolyogni. Éreztem hamarosan esik. Ezt a vihart ma már remélem sikerül megúsznom. Nincs kedvem megint tüdőgyulladással egy hetet töltenem otthon.
Már majdnem a téren voltunk, amikor az első csepp eső lehullott a földre. Na jó! Ennek csak vége lesz mindjárt- gondoltam magamban.

Ő legalább szerencsés!Neki van családja sőt,még testvére is.Hozzám képest ő egy mázlista.De mindegy.Ami elmúlt,az elmúlt...
-2 éve itt laksz?-kérdem.-Mondjuk,az elég jó,és még nem találkoztunk.Milyen érdekes.-mondom neki,bólogatva.
Azután a toronyórára nézek.-Úristen,már ennyi az idő?-lepődök meg.-Sajnos most mennem kell. Még töriből egy vázlatot le kell írnom Alarik-nak. Örülök, hogy találkoztunk,Sam. Máskor is összefuthatnánk.-mondom,sietve.
Majd felveszem a pulóverem és elsétálok.
Nem is rossz fej ez a nő.Elég jóba lettünk és szerintem ő is kedvel engem.-gondolom,és haza sietek.
/RÉSZEMRŐL BEFEJEZVE/

Bólintottam mikor kérdezte,hogy biztos,hogy elmesélje-e mert hosszú ideig tart.
Figyelmesen figyeltem a történetét.
Szegény.Azért nehéz lehetett 10 évesen elveszítenie az édesanyját.
Miután befejezte a történetét,én következtem.
-Igen van családom. A szüleim ügyvédként dolgoznak és van még egy testvérem. Nem nagyon tudtak velünk foglalkozni és így miután elvégeztem a sulit,otthon voltam és munkát kerestem.Dolgoztam 20 éves koromig,majd úgy döntöttem,hogy elhagyom a házat és egyedül kezdek el élni. És már vagy 2 éve itt lakom. Még úgy nem dolgozom,csak páran akiket úgy ismerek és tudják,hogy tánctanár vagyok,járnak hozzám táncra meg szólnak még embereknek. Úgyhogy még nincsen munkám. Na kb rólam is ennyi lenne.-mondtam

-Sam...rendben,megjegyzem.-mosolygok rá.
-És 2 éve laksz itt,az azért elég jó,összefuthattunk volna már.De hát,így alakult.
-Az alakodon,mondjuk látszik,hogy tánctanár vagy.-válaszolok.
-Biztos,hogy akarod tudni az én történetem?-kérdem tőle,ravaszul.-Mert,nagyon-nagyon hosszú,2 napig is eltart mire elmesélem.Szóval,megakarod hallgatni?-mire ő, bólint.
-Na,jó,de csak tömören.-mutatok rá,az ujjammal.
-Oké...hát,én már nagyon régóta itt lakom.Egyke gyerek vagyok.A szüleim már rég meghaltak.Anyát,10 éves koromban vesztettem el.Gondolhatod milyen érzés volt ez gyerekfejjel.-beszéltem hozzá,nagy átéléssel.-És most itt tartok,végzős vagyok.A nyáron gondolkoztam,hogy ne vállaljak inkább munkát,tanulás helyett.Még jól jártam,hogy nem kezdtem el dolgozni sehol.Mert nem ment volna.Ami tavaly történt,az a sok haláleset,elvesztettem egy csomó barátomat,szóval nem bírtam volna dolgozni.
Na,rólam kb. ennyit.-csapom össze a tenyerem.
És most te jössz!Van családod?Szüleid?-érdeklődtem tőle.

-Örvendek Careen!-mondtam mosolyogva hívj csak Sam-nek!Nem szeretem a Samantha-t.-mondtam
-Én már vagy 2 éve lakom itt és tánctanár a foglalkozásom.
Hát nekem sem volt valami piskóta idáig eljutnom.-mondtam,majd én is leültem mellé a padra
-Ott tartottunk,hogy meséltem magamról. Most te jössz!-kértem meg

Szóval nem tudja merre van a folyópart,ezért nem tud segíteni,(nem mintha kéne a segítsége).Majd bemutatkozik nekem és kezet nyújt.Samanthának hívják.
-Áh,szóval Samantha.-mosolygok rá,nyájasan.-Én pedig,Careen vagyok.Careen Shalm.-válaszolok.
-Aha,értem.Itt laksz már egy ideje és még nem találkoztunk,furcsa.Igaz,ha jól értettem,te nem vagy valami nagy sétálgatós.Pedig én minden nap itt vagyok.Mindenesetre érdekes.Na mindegy.-villogó szemmel,mosolygok rá.
-És Samantha,ha megkérdezhetem,mióta laksz itt és mivel foglalkozol?Én sajnos,még mindig tanuló vagyok és nem tudom mikor lesz vége,ennek a borzadálynak.-sóhajtok egyet és leülök a padra,ő is mellém.Mindig is kíváncsi fajta voltam,főleg most,hogy egy emberrel beszélgetek.Majd kérdem.-Hol is tartottunk?

Úgy gondoltam,hogy eljövök egy kicsit sétálni.Úgy sincs más dolgom.Tánc órám sincsen ma,szóval szabad napom lesz ma.
Csinosan öltöztem fel mint mindig.Egy sima farmernadrág,blúz és egy magassarkú.
Ahogy így sétálgattam,észrevettem egy ismeretlen arcot.Még nem láttam mióta itt lakom.Lehet már régóta itt lakik,csak én nem nagyon járok a városba és még nem láttam.
Közelebb jött hozzám,majd megkérdezte merre van a folyó part.
-Szia!-köszöntem neki Hát nem nagyon tudom!Pedig itt lakom egy ideje,de nem nagyon szoktam mászkálni,csak néha.Úgyhogy ne haragudj,de nem tudok segíteni neked!-mondtam neki
-Egyébként Samantha Cox!-nyújtottam neki kezemet

Éppen a főtéren sétálgatok,mert volt egy kis elintézni valóm a városházán.
Nincs jobb dolgom,ezért megyek bejáratni az új magassarkúmat.
Ahogy sétálgatok,egyszer csak észre veszek egy ismeretlen arcot.Úgy gondoltam,már mindenkit ismerek ebből a városból.Hát tévedtem!.
Lehet már régóta itt lakik,de még sosem futottam vele össze.Be kell vallanom,igen jól öltözött,csinos lány.
Gondolom magamban,megismerkedek vele,ha jó fej,akkor nem lesz semmi gond,ha barátságtalan,akkor egyszerűen megölöm.
Közeledve hozzá,megéreztem,hogy ember.Felcsillant a szemem,gondolván így is,úgy is jól járok vele.
-Öhh,szia!Megtudnád mondani nekem,merre van a folyó part?-kérdezem tőle,úgy mintha,nem tudnám...

-Igazán nincs mit- feleltem én is egy mosoly kíséretében Caroline-nak. A lány egy becenevet is adott nekem, amit nem vettem sértésnek, hisz nekem is tetszett a "Picur" név. Bár, erről mindig a kutyák jutnak eszembe...de ezen kívül semmi bajom nem volt ezzel a névvel.
-Biztosra veszem, hogy jóban leszünk- mondtam még mindig mosolyogva, és nagyon örültem, hogy máris egy barátnőre leltem a lány személyében. Care egy kedves, aranyos vámpírcsaj, aki tökéletes társa Stefan-nak.
-Ne izgulj Care, vigyázni fogok vele. És Rá is-feleltem.- Tudom, hogy kell "elbánni" egy mókussal táplálkozó vámpírral- tettem hozzá nevetve.
A lánynak ezután fontos dolga akadt, így búcsúzásképpen megölelt, majd el is távozott.
Az unokatesómnak is még dolga akadt a városban, de azt mondta, hogy nyugodtan menjek el a Salvatore Panzióba.
-Igen, még tudom, hogy hol laktok- feleltem mosolyogva.-Tanácsodat pedig megfogadom.
Ő is megölelt, adott egy puszit arcomra, majd elindult a dolgára.
-Na, de Stef, nem vagyok én rossz kislány- idéztem Stefan szavait, miközben visszakiabáltam a választ nevetve.- Arról meg nem tehetek ha jönnek utánam a pasik.

/Folyt. köv. Mystic Grill/

/JÁTÉK BEFEJEZVE/

- Na, de Care nem vagyok én szoknyavadász. Arról meg nem tehetek ha jönnek utánam a nők. - kacsintottam rá. Kicsit meglepett a hirtelen menni kiszülnie, de ha menni szeretne akkor mehet. Gyors vissza csókoltam és nem tudtam elköszönni, hisz már el is tűnt a szemem elől.
- Nos Isa még nekem is van egy kis dolgom még a városban szóval úgy is tudod, hogy hol lakunk. Majd ott találkozunk addig is járd be nyugodtan a várost. A Grillbe is érdemes bemenned. - mosolyodtam el. Átöleltem majd egy puszit nyomtam az arcára és elköszöntem tőle.
- Ne légy rossz kislány. - kiabáltam vissza nevetve.

Picurnak és (Stefi)Bubunak

- Ezt örömmel hallom - mosolyodtam el szívből, és hozzábújtam a mellkasához, majd egy mélyet szívtam kellemes illatából. A közelsége megnyugtatott kiűzött belőlem minden félelmet, és kétséget és miután viszonoztam a rövid csókot, Isa felé fordultam, és őszintén rámosolyogtam;
- Köszönjük - feleltem kedvesen, és éreztem, hogy mi igazán jóba leszünk majd a jövőben. Aranyos szimpi csaj, ráadásul ahogy látom ő se a TeamDamon csoportba tartozik, és az ilyen ember, vagy vámpír, esetleg boszi vagy vérfarkas kevés akad, Mystic Fallsban...
- Hidd el, én reménykedem benne a legjobban, és remélem, hogy jóba leszünk, picur - vigyorogtam rá kicsit szemtelenül és reméltem, nem veszi sértésnek ezt a kis becenevet. Annyira illik a kicsi termetére, és az aranyos pofijára...
- Az unokatestvéred mostanában nagy szoknyavadász lett, vigyázz vele - tanácsoltam izának miközben szorosabbra húztam magam körül a dzsekimet, és az órámra pillantottam. Hat óra múlt hét perccel és ötvenkét másodperccel.
- Nekem sajnos mennem kell. Megigértem a bizottságtagjainak, hogy összeülünk ma és már így is elkéstem - húztam el a szám, és búcsúzásképpen egy gyors csókot nyomtam szerelmem ajkaira, majd gyors ölelésben részesítettem Isát is.
- Örülök, hogy megismerhettelek - mosolyogtam rá szívből, és indulás közben még visszaintettem egyet, és egy kacsintás közepette visszakiáltottam;
- Tegyetek félre egy kis nyuszit, lehet, hogy még beugrok!

Stefan szavain elérzékenyültem. Na igen! Ő szeret engem és képes megérteni, nem úgy, mint a bátyja.
-Köszönöm szépen Stef! Nekem is Te vagy a kedvencem- öleltem vissza. Főleg azok után, amit Damon tett velem~tettem hozzá gondolatban ezt a megjegyzést. De sebaj! Ezért még nagyon de nagyon meg fog fizetni Damon Salvatore!
-Szépek vagytok együtt- dicsértem meg Őket, majd Care-hez fordultam:
-Én is remélem, hogy örökre Te maradsz Stef mellett. Még csak alig ismerlek pár perce, de máris nagyon megkedveltelek-mondtam, majd rámosolyogtam.
-Hát, azt hiszem,először nem beszélgetni fogok a bátyáddal- jelentettem ki határozottan. Majd látva Stef egy kicsit rémült arcát, gyorsan hozzátettem nevetve:
-De utána biztos lehetsz benne, hogy kifaggatom az előző barátnőidről. De ha már itt tartunk, Damon-nek most van barátnője?- kérdeztem, mert tudni akartam, hogy kinek hiányozna, ha eltűnne az életből.
Bőrömön megéreztem a hideg fuvallatot, így számomra jól is jött az unokatesóm kérdése.
-Én szívesen mennék valami melegebb helyre. Picit fázom. És már a házamra is kíváncsi vagyok- mondtam, majd gyorsan hozzátettem:
-Persze, csak ha lakhatok Veletek, Stefan.

Figyelmesen és csendesen hallgattam Isa rövidke kis beszámolóját, hogy merre is járt. Közben bólintottam egykét szavára.
- Nos ezt megértem, hogy nem akartál vele találkozni. És ez természetes hisz te vagy a kedvenc kis unokatesóm és nem bírtam volna végignézni a szenvedésedet. - öleltem át. Majd Care felé fordultam és átkaroltam.
- Nos Isa igen Care most az egyetlen szerelmem az egész világon és remélem, hogy sokáig az is marad. - nyomtam egy lágy csókot puha ajkára.
- De amúgy volt régen kapcsolatom mással is, de arról inkább kérdezd majd a drágalátos Damont, de nem szükséges. - jelentettem ki. Kezdett hideg lenni és gondoltam egyet majd mondtam is.
- Mit szólnátok, ha most haza mennénk? Nem muszáj, ha nem akartok. - mondtam felváltva és mosolyogva.

Mi tagadás, Stefan nagyon is meglepődött a jelenlétemen. Első dolga az volt, hogy jól megölelgetett.
-Azért nem kéne eltörni a bordáimat- mondtam nevetve, miközben én is jó szorosan megöleltem.- Szeretek meglepetéseket okozni. Nem tudtad?
Észrevettem, hogy a padon egy szőke hajú, csinos lány ül, aki feltehetőleg(és Stefan szavaiból ítélve) az unokatesóm barátnője.
-Sajnálom, hogy így eltűntem-kértem bocsánatot Stef második ölelése után.- De...valahogy nem volt kedvem összefutni a bátyáddal a vámpírrá válásom után. Nagyot csalódtam benne. És abban a lelkiállapotban, nem biztos, hogy helyes döntést hoztam volna Damon-nel kapcsolatban, ezért inkább eltűntem. Neked viszont nagyon de nagyon hálás vagyok Stefan! Köszönöm szépen, amit értem tettél!- mondtam, majd egy puszit adtam az arcára.- Hogy merre jártam? Nos...bejártam az egész világot. Megfordultam Európában, Ázsiában, de még Afrikában is. Most viszont úgy döntöttem, hogy ideje lenne visszatérni az unokatestvéreimhez, és Velük maradni jó sok évig. Már, ha ők is így gondolják.
Odafordultam a lányhoz.
-Isabella Salvatore-nak hívnak- mutatkoztam be Neki.- Stefan és... Damon-szűrtem ki fogaim közt ezt a nevet-unokatestvére.
Következő mondatán elmosolyodtam.
-Semmi baj. Az évek folyamán már megszoktam, hogy vannak nagyon féltékeny típusú lányok és fiúk. És már én is tapasztaltam, hogy milyen érzés...

A Salvatore gyermekeknek

Hihetetlen mit tudd tenni az emberekkel egy kis egymással töltött idő. Pár perc, lopott csókok, nem pótolják az igazi randi élményeit.Ezért is örültem mikor Stefan felvetette ötletnek, ezt a kis romantikus sétát, hogy végre őszintén beszélgessünk egymással. A főutcán végigsétálva - kéz a kézben, a jövő heti pletykát meg is adva - csöndben beszélgettünk a múltról, jelenről és a jövőről is. Végül a főtérnél kötöttünk ki, ahol leültünk egy eldugott kis padra és együtt néztük a naplemente csodás varázsát miközben néha lágy csókot váltottunk, amikor hirtelen valaki hátulról megközelített minket és belekarmolt (?) Stefan nyakába?
Meglepetten pillantottam a lányra, összehúzott vizslattam végig, miközben Stafan, aki már az Én Stfanom egy másik lányt ölelget.
- Szabad tudnom te mégis ki a fene vagy?- kérdeztem kissé csípősen, hangomba éles fenyegetéssel. Ami az enyém az az enyém! Nem osztozkodok!
- Ó... - lepődtem meg, mit hazudjak eléggé, miközben bocsánatkérően pillantottam az amúgy igen csinos lányra.
- Bocsi, sajnos a féltékenység a vérembe van - vontam meg a válam és rámosolyogtam. Nem akarok még egy ellenséget, elég nekem Szöszi Becky is a városba. Sőt! Sok is...

Untam már otthon lenni ezért Carlonineval eljöttem sétálni, hogy kettesben lehessünk és, hogy pár dolgot még meg is beszéljünk amit tán még a múltban elvétettünk. Leültünk a legközelebbi padra. Közelebb ültem hozzá és egy lágy csókot nyomtam ajkára. Míg beszélgettünk hallottam, hogy valaki jön a hátam mögött. Minden váratlan dologra számítok, de biztosan csak tévedek hisz most is sok ember sétálgat itt. Hirtelen valaki a nyakamat finoman megkarmolta. Egyből hátra néztem és szinte egy szó se jött ki a számon.
- Jézusom. Isaa. Azt hittem elnyelt a föld meg minden. Most teljesen megleptél. - mentem oda hozzá és jól megöleltem. Láttam Caren, hogy féltékeny lett. Kicsit elnevettem magam.
- Nyugi édes. Ő az unokahúgom. Még én tettem vámpírrá. - mondtam mosolygós arccal. Annyira örültem, hogy újra láthatom. Most már nem kell aggódnom értem, hogy valaki vagy is vámpír vadász megölte vagy hasonló. Most itt van velem teljesen jól. Ismét megölelte.
- Isa merre mászkáltál? Egy ideig kerestelek, de eltűntél. Most legalább újra itt vagy. - még mindig mosolyogtam.

Mystic Fall's. A város, ahol születtem...ahol a gyerekkoromat töltöttem...és ahol vámpírrá változtam. A hely, ahol a vámpírrá válásom óta nem tettem be a lábam.
Ennyi év után azonban úgy gondoltam, hogy ideje lenne meglátogatni az unokatestvéreimet. Végül is, nekik, pontosabban Stefannak, köszönhetem, hogy mind a mai napig életben vagyok. De vajon hol keressem Őket? A Salvatore Panzióban? Vagy esetleg máshol?
Ezeken a kérdéseken gondolkoztam, amikor észrevettem a Főtéren lévő padon ülő embert. "Na, Ő jó is lesz uzsonnára. "- tört fel belőlem a "démönös" énem. Közeledni kezdtem a pad felé, de ekkor rájöttem, hogy a padon nem egy ember, hanem egy vámpír ül. Méghozzá Stefan Salvatore.Őt mégsem ehetem meg.
Óvatosan, nagyon halkan elkezdtem a padhoz lopózni. Megakartam ijeszteni. Bár, tudtam, hogy ez úgysem fog sikerülni, mert a vámpírhallásának köszönhetően, már réges régen meghallotta, hogy valaki közelít felé. De azért egy kicsit reménykedtem benne, hogy ez mégsem így lesz.
Odaértem mögéje. Stefan még mindig nem fordult hátra. Vagy nagyon elgondolkozott valamin, vagy nem érdekli, hogy ki a "látogatója". Körmömmel óvatosan végigkarmoltam a nyakát, és mosolyogva a fülébe súgtam:
-Ha nem tudnám, hogy mi vagy, akkor Te lettél volna az uzsonnám.